Kicsi színes mese

Egy felhős reggel a kicsi piros úgy nekirontott a kicsi zöldnek, hogy zengett tőlük az erdő.

– Mit képzelsz te kicsi zöld? – üvöltötte a kicsi piros. – Miért lennél te szebb és jobb csak azért, mert belőled több van? Azt vágod az arcomba, hogy minden levél, minden fűszál téged virít, és azt ordítod bele az erdőbe, hogy ez mind a te igazadat bizonyítja? Te lennél a természet alapszíne? Ugyan már! Hiszen én nélkülem megfagynál, te hitvány kicsi zöld! A tűz melege nélkül mivé lenne a világ? És az alma? Hát, az alma is csak pirosan ejti ámulatba az embereket!
– Kivéve a zöld almát, ugye? – vágott közbe kajánul a kicsi zöld.

Meghallotta a hangos szót a kicsi kék. Több se kellett, odaszaladt, és jól lehordta a vitatkozókat.

– Mi van!? Megbolondultatok? Egyikötöknek sincs igaza! Alma? Levelek? Dehogy is! A világ leggyakoribb színe a kék! No, milyen az ég? Kék! És a tenger? Kék! Fenn is kék, lenn is kék. Felesleges üvöltözni tökfilkók – szólta le nagyképűen a másik kettőt.

A kicsi zöld és a kicsi piros megszeppent, és már vették is a következő ellenérvhez a levegőt, amikor a távolból hangos kacagás hallatszott:

– Én nem hiszek a fülemnek. Nem, ez nem lehet! Ezek hárman mit karattyolnak itt össze-vissza?! – közeledett támadóan gúnyos nevetéssel a kicsi sárga.

– A zöld lenne a természet alapszíne? Zöld nélkül nem lenne élet a Földön? Vagy kékből áll a világ eleje és vége? Pajtikáim, hiszen ha sárga nem lenne, akkor zöld sem lehetne! Gondolj má' bele! Biz' a nap sárga fénye nélkül a nagy kék tenger is fehér jéggé fagyna! – pöffeszkedett a kicsi sárga, jól összezavarva az előtte szólókat. – Én vagyok az alapszín! – váltott hörgésre megmásíthatatlan határozottsággal.

A kicsi zöldbe, a kicsi pirosba és a kicsi kékbe beleszorult a szó. Mi az, hogy alapszín!? Ezen olyan perpatvar keletkezett, hogy a kicsi zöldön, kéken, piroson és sárgán a kicsi ütések által megjelent egy ötödik szín is: a kicsi lila.

– No, ezt akartátok? Jól összevertétek egymást, és látjátok már itt vagyok én is – húzta ki magát okoskodva a kicsi lila.

Az ötre szaporodott kicsi színek fáradtan rogyadoztak. Lilás-sárgán, lilás-zölden ballagtak, amikor egyikük felszisszent. Valami éles tárgyra lépett, és fájdalmasan hőkölt vissza.

– Mi a fene ez? – hajolt le a kicsi zöld.

Azzal elkezdte kiásni a földbe burkolózott hegyes tárgyat. Bontotta, sikálta, mígnem egy háromszögekkel határolt üvegtárgyat emelt ki a fölből.

– Hó ha! Ez aztán a csillogás! – ájuldozott a kicsi zöld. – Mi ez? Ilyet még én sem láttam! – csatlakoztak a többiek.

Nézegették, csodálták, mígnem egyikük az erdő fái közé beszűrődő fény felé fordította és.... És óvatosan átnéztek az egyik oldalán. Ledöbbentek.

– Mi ez? Jaj, borzalom! De hiszen … hiszen ez színes! Ebben mindegyikünk benne van! Ez hogy lehet? Ez lehetetlen! – röpködtek a meglepetés riadt mondatai.

– Ez itt zöld – mutatott vehemensen a kicsi zöld.
– Ott a kék is – kontrázott elbizonytalanodva a kicsi kék.
– A sárga is benne van az üvegben – álmélkodott a kicsi sárga.
– A piros is, ott a szélén – mondta pityegve-félve a kicsi piros.

A tárgyat letették egy farönkre. Nem hittek a szemüknek, átmentek az üvegtárgy túloldalára, de ott csak fehér felhővel borított tiszta fényességet találtak. Visszasettenkedtek a színes oldalt ismét megvizsgálni, hát csodák-csodája: a színek ott sorakoztak sorban, ahogy az előbb.

– De hiszen akkor mind onnan vagyunk! – kiáltották felfelé szinte egyszerre. – Mind annak a fénynek részei vagyunk!
– A fene érti ezt – mormogott a kicsi kék – de így van, nem vitás, összetartozunk.
– Kívülről teljesen különbözünk, hiszen te kék vagy, én meg piros, – állapította meg bölcselkedve a kicsi piros – és mégis van bennünk valami közös.
– Nem is akármi az a közös, – bölcselkedett a kicsi lila – ahonnan eredünk, az a közös. Csak valamikor egyikünkből kék lett és a másikból zöld.

Azzal a hőbörgés véget is ért, illetve véget ért volna, ha nem kezdődött volna elölről: kié legyen az üvegtárgy? No, ezen majdnem ismét hajba kaptak, ha lett volna hajuk. De szerencsére nem volt, így az üvegtárgyat, amit mi emberek prizmának hívunk, a kicsi színek bevitték a közeli iskolába, azért hogy a gyerekek soha ne felejtsék el: a sokszínűség forrása jól bemutathatóan egy: a tiszta, színtelen, üres fény.

Valóban szeretni

Divatos téma, sokat találkozom vele. De most nem arról szeretnék írni, hogy mi a valódi szeretet, mert arról nem is tudok már. Arról szeretnék írni, hogy miért is nem tudok már arról írni, hogy mi a valódi szeretet.

A válasz egyszerűen összefoglalható: szerintem nincsen olyan, hogy valódi szeretet. A valódi megfogalmazása nem lehetséges, így írni sem lehet róla. Legalábbis én már nem látok valódit, csak sokfélét.

Ezért nem lehetséges az egyféle, akár valódi, akár nem valódi szeretetet megragadni, mert mindenkinek más és más fogalma alakul ki erről a roppant összetett fogalomról. És még egy kialakult szeretetértelmezés sem állandó, az egyén fejlődése során többször is megváltozhat.

Én azt állítom, hogy a valódi szeretet fogalma egy valódi illúzió.

A valódit megfogalmazni csak tévedéssel lehet. A tévedés nem a meghatározásban rejlik, hanem a kizárólagosság keresésében.

A tévedés alapja a „valódi” keresése, a valóság megragadásának – amúgy tisztességes, mégis szükségképpen tévútra vezető – vágya. Az objektív valóság leírásának vágya. Ez jellemzi a tudományt is: az objektív valóság megfigyelésének, megmérésének, összefüggéseinek leírásának vágya. És a filozófust is: szeretné meghatározni, mi is történik velünk. Objektíven, tehát önmagától teljes mértékben függetlenítve szeretné a szubjektum meghatározni, hogy például, mi a valódi szeretet.

Sokan leírták már, hogy ez nem lehetséges. A meghatározásban benne rejlik az, aki meghatároz. A mérés eredményébe bekerülnek a mérés körülményei, eszközei. A mérés sohasem lehet pontos, csak elhanyagolhatóan pontatlan. Ugyanígy egy eszme, vagy egy meghatározás sem lehet teljesen független a meghatározó személyétől. Sőt, a tapasztalatom az, hogy az elvont fogalmak használata, vagyis az elme termékei erősen szubjektívek. A torzítások törvényszerűek és jellemzik az alkotót és történelmi korát. Nincs ezzel semmi baj, csak tudnunk kell róla.

***

Az emberi tudat fejlődése során – egy meghatározható ponton – vágyakozik arra, hogy az őt körülvevő világnak meghatározza az egyedi, kizárólagos vonásait. Emellett arra is jogot formál, hogy megmondja mi a jó és mi a rossz, tehát a minősítések vágya is jellemzi. Fontos kiemelni, hogy ez a vágy a tudat fejlődésének elhagyhatatlanul fontos szakasza. E lázadó, szabadságkereső, elszakadni akaró, mégis a másságot tisztelő, igazságkereső vágy nélkül nem lehet elérni az ezt meghaladó tudatszintet. 

Gyerekkorban az értékek szolgai követése után a kamaszkor lázadására jellemző működés ez. Megmondani a tutit, a valódit, az igazit. Ez a racionális tudat jellemzője. A lineáris logika diadala. A felnőttek többsége bele is ragad ebbe a működésbe. Feltéve, ha idáig eljut, mert sokan még ezt a lázadó szintet sem érik el. Megragadnak a beolvadó hittel jellemezhető, szabálykövető, szabadságot alapjaiban elfojtó tudatszinten. Ez a dogmákon alapuló, kizárólagosságot megkövetelő, a másságot elutasító tudatosság.

Ahhoz, hogy egy tudatszintet meghaladhassunk, előbb alaposan meg kell azt ismernünk, legjobb ha saját élménnyel megéljük. Például ahhoz, hogy apámat felnőttként szerethessem, előbb egyszer-kétszer kamaszfiaként jól el kell küldenem a melegebb éghajlatra, legalábbis magamban mindenképpen. Ebből nőhet ki az apám megismeréséből és későbbi elfogadásából táplálkozó szeretetem, amire már nem a hiány vagy a harag energiái telepednek rá, hanem a végtelen, a lenyugodott, a szelíd mosoly. Mosoly őreá, mosoly magamon.

***

A valódi meghatározásának vágyát csak kevesen képesek feladni. Annak a belső szükségesség érzésnek kell elhalványulni, ami a valódi meghatározásának vágyát táplálja. A tudat fejlődésének egy magasabb szintje ez, amikor felfedezzük, és tudva tudjuk, hogy a világ sokféleségének milyen hatalmas értékei vannak. Amikor a békés sokféleség gyönyörködtet.

Eltűnik a hit, elhalványul a valódi keresésének vágya, és észrevesszük a sokféleség csodáit. Tudatosul, hogy nincs egyféle valódi, csak sokféle, vagyis rájövünk, hogy tulajdonképpen mindegyik valódi. Mert annak valódi a valódi, akié éppen a valódi. Mindenki valódija csak a saját valódija. Nincs ezzel sem semmi baj, csak tudnunk kell erről is. Sajnos mindmáig tanúi vagyunk annak, amikor az egyik valódi kiírtja a másik valódit. A legmélyebben ez mutatja meg, mennyire nincs egyféle valódi.

Tudom, hogy ezek a sorok is csak egy lehetőséget takarnak és egyáltalán nem a valódit. Tudatosult, hogy innen is van feljebb és tökéletesebb, és még ennél is megismerhetőbben másféle „valódi”.

Gatsby DiCaprio

Három hölgy ismerősöm a vetítés után elsőként azt jegyezte meg, hogy DiCaprio bizony nem jó választás Gatsby szerepére. DiCaprio nem Gatsby – mondták egyhangúlag.

Tegnap este három dében hullott a szerpentin a mozivászon felett a Nagy Gatsby bemutatóján. A látvány magával ragadó, bár a giccs, mint műfaji meghatározás többször is elhagyta beszélgető partnereim száját. Azóta mini közvéleményt kutattam férfi ismerőseim között, meglepetésemre ők egyhangúlag jónak tartják a címszereplő színész választást.

Vajon mi lehet, ami a női beszélgető partnereimet idegesíti és a pasikat meg nem. Én is a pasikkal értettem egyet, szerintem is DiCaprio jó Gatsby-re. Igaz, előbb a színész játékával ismertem meg a fitzgeraldi karaktert, a regényben később megismert Gatsby számomra a moziban hitelesnek tűnt.

Sokat gondolkodtam, mi lehet az, ami a női és a férfi megközelítést ilyen mértékben és ennyire azonosan befolyásolja? Mindenki elismerte, DiCaprio jó színész, jól alakítja a figurát, de a nők kiemelték, hogy a regénybeli karakter nem a DiCaprio nyújtotta férfialak.

Mit is várnak a nők – kérdeztem magamtól. Szerintem azt, hogy Gatsby egy jó pasi. Én azt hiszem, hogy hölgy ismerőseim itt sétáltak be a rendező csapdájába. Gatsby egy szép pasi, megjelenése megnyerő, elegáns, mosolya csodálatos, csak éppen a legfontosabb hiányzik belőle. A férfiasság. Az erotikus kisugárzás. Amit egy nő a derekában borzongva érez. Nekünk pasiknak meg talán azért tetszik ez a Gatsby mert nem érezzük konkurrenciának.

Gatsby-t nem érinti meg Eros szelleme. Hiányzó erotikus mélységeit birtoklással akarja kompenzálni, amibe végül is belebukik. Nem elégszik meg az öleléssel, szerelme csókjaival, ragaszkodik ahhoz, hogy Daisy megmondja férjének, hogy férjét sohasem szerette.

Gondoljuk egy kicsit tovább...

DiCaprio pont azért hiteles nekem, mert hiányos. Talán hölgy ismerőseim azt a férfi képet kérik számon a rendezőtől, amit ők maguk vágynak egy igazi férfitől. Rávetítik igényeiket a karakterre és amikor a visszatükröződésben csalódnak, kimondják az ítéletüket: rossz a színész választás. Igen, igazuk van: ahhoz képest, amit elvártak, valóban rossz a választás. De kérdés, mit akart az író és a rendező a karakterrel elmondani?

Számomra Gatsby sorsa szimbólum értékű. Gatsby csillogása, külsősége elkápráztat, de belső értékei alapvetően hiányosak. Életútja is ezt bizonyítja.

A szegénységben felnövekvő kisgyerek szüleit kiveti szívéből: Isten fiának tartva magát 15 évesen otthagyja a szülői házat. Fiatal felnőttként szerelmes lesz Daisybe és első szerelme csókja az istengyereket leszállítja a földre. Az első világháború elválasztja a szerelmeseket. Ez a szerelem és az azt követő szerelem sóvárgás minden lépését meghatározza. S amikor az időközben máshoz férjhez ment szerelmét ismét magához ölelheti, ezzel nem elégszik meg. Birtokolni akarja és követeli a nőtől, mondja ki, hogy férjét sohasem szerette. Tehát nem a válást követeli Gatsby, hanem egy olyan mondat kimondását, ami egyértelműsítené az elvesztett kedves érzelmeinek teljességgel való birtoklását. 32 évesen, a volt istengyerek szívébe golyó fúródik. Az író véleménye egyértelmű e sors tragikus voltáról.

Gatsby az amerikai álom megtestesítője. A vagyon, a birtoklás révén való, a boldogságot biztosító felemelkedés illúziójának hordozója. A Gatsbyt alakító színész csakis “rossz” lehet, mint pasi. A hiányt kell reprezentálnia. És ezt DiCaprio alakítása hitelesen hozza.

Hasítás a politikai újságírásban

Hallgatom a politikai újságírókat. Így fogalmaznak egy politikai cikkről „ezek abszurd gondolatok...” Nézzük csak...!

Az abszurd szó a Kislexikon szerint értelmetlen, esztelen, képtelen lehetetlen dolgot, gondolatot takar. A politikai cikk tehát egy nézőpontból esztelennek, képtelennek tűnik. Nekem most, a pszichológia vizsgámra készülve, egy másik szó jutott eszembe: hasítás.

Elmondom, miért.

Amikor egy pszichés mechanizmus a jót és a rosszat nem tudja egy helyen kezelni, vagyis egy dologról vagy csak jót vagy csak rosszat tud elképzelni, akkor ezt a pszichológia ’hasításnak’ hívja. A fejlődéslélektan képviselői szerint ez egy olyan állapot, amely csecsemő korban normális. Azonban ha ez a jelenség valakinél bármilyen okból később is megmarad, akkor őt a pszichológia és a pszichiátria zavart pszichés működésűnek tartja és a pszichotikus jelzővel illeti. Vagyis, ha valaki felnőttkorában a világot fekete-fehérben látja, az hasít, és a személyiségszerkezete pszichotikus zavarokkal terhelt.

Én ezt a hasító gondolatmenetet láttam egy politikai cikkben.

A cikkíró azonnali megoldást sürget a magyar társadalom rosszának leválasztására. Tehát nem a rossz integrációjáért szól, hanem pont fordítva, a rossz differenciációja mellett érvel. Nem a rossz ellen uszít, nem a rossz gyűlöletére sarkall, hanem a rossz azonnali, bárhogyan történő elkülönítését és megszüntetését követeli.

A hasítást, ezt a pszichés mechanizmust, Anna Freud énvédő mechanizmusként definiálta, amely a éretlen elhárító mechanizmusok egyike. Az elhárító mechanizmusok védik az ént az őt szorongással telítő belső és külső jelenségekkel szemben. A cikk íróját a mai Magyarországon működő rossz elviselhetetlen szorongással terheli. Ezt fogalmazza meg sokadszor. Saját maga védelmében is sürgeti a hasító megoldást, védekezik a maga tudatszintjén a rossz ellen, működése így pszichotikus.

A rossztól való végleges megszabadulásra több példa volt már a történelemben. Azoknak kigondolóit, irányítóit ma elmebetegnek minősítik. A pszichotikus megnyilvánulás nem egyszerűen uszít, nem sarkall tudatosan gyűlöletre. A pszichotikus működésű személy igazsága teljes tudatában szeretem-gyűlölöm részekre hasítva látja és láttatja a valóságot és ennek szellemében javasolja megoldásait.

Így a politikai megnyilvánulás egy adott történelmi helyzetben tragikus kimenetelű is lehet.

Szerelem a Terápiában

és még néhány gondolat ennek kapcsán.

Nézem az HBO sorozatát. András pszichológus (Mácsai Pál) beleszeret Laurába (Marozsán Erika), kliensébe, aki már régebb óta ostromolja. Ezt a fajta beleszeretést a pszichológiában, a pszichoterápiában indulatáttételnek, pontosabban az indulatáttétel egyik fajtájának hívják. Az indulatáttétel a kliens a terápia során kialakuló érzelmi kötődése terapeutájához. Ez az indulat lehet erős pozitív érzelem, ilyenkor hívható a folyamat beleszeretésnek is, de a terápiás kapcsolatban keletkezhet negatív érzelem, megjelenhet düh, harag, kritika is. Az indulatáttétel felbukkanása szinte törvényszerű az ilyen kapcsolatban. A terápiában a kliens korábbi fontos személyhez kötődő érzelmi viszonyulását ismétli meg, teszi át terapeutájára.

Már a pszichoterápia ősatyja, Freud észrevette saját praxisában ezt a folyamatot. 1909-ben egy konferencián beszámolt a páciens irányából kiinduló érzelmi áttételről, bár az orvos lelki viszontáttételéről csak egy évvel később, C.G. Junggal való magánlevelezésében tett említést. A kezdő pszichiáter, C.G. Jung egyik fiatal női páciensével szoros kapcsolatba keveredett és erről levelezett a bécsi mesterrel. Freud itt említette meg a viszontáttétel fogalmát, amiről tudományos körben egy évvel később előadást is tartott. Véleménye szerint a viszontáttétel komoly dolog, kezelése a terapeutának nehéz feladat. Freud leküzdésről szólt, amiből következik, hogy a viszontáttételt a terápia sikerét veszélyeztető jelenségnek tartotta. Nyolc évvel később a magyar Ferenczi Sándor említette meg ismét a fogalmat egy budapesti pszichoanalitikus konferencián. És ő az, aki először beszélt arról, hogy a viszontáttétel talán nem is baj.

Szóbeszédek, levelezések, naplóbejegyzések szerint addigra szinte minden neves analitikusnak volt már komoly szerelmi kapcsolata páciensével. Breuernél Anna O., Freudnál a Dóra-eset, Jungnál Spielrein, Ferenczinél az Elma-ügy szálai bogozták össze a téma kutatásának lehetőségét. Az viszontáttétel kutatásában majd harminc évig nem történt előrehaladás. 1950-es években amikor is D. W. Winnicott, Heinrich Racker és Paula Heimann szinte egy időben publikált cikkei áttörést hoztak. A szerzők a viszontáttétel felszínre hozása, mint a pszichoanalízis technikájának alapvető eleme mellett érveltek, amit Ferenczi harminc évvel korábban már zseniálisan megsejtett.

Érdekes, hogy ezeket az áttételi érzelmeket a terápiában negatív illetve pozitív jelzővel illetik. Én úgy gondolom, hogy a terápia sikeressége szempontjából minden olyan érzelem pozitív, ami nem lehetetleníti el a terápiás folyamatot. A legnagyobb kiborulások is kitűnően kamatoztathatók a gyógyulás szempontjából. A kliens terapeutájába való beleszerelmesedése is csak akkor kezdi ki a terápiás kapcsolatot, ha a terapeuta ezt nem tudja a terápiás cél érdekében kezelni.

Mint az HBO sorozatban is, a terápiás kapcsolatban mindkét félben, így a terapeutában is törvényszerűen megjelennek indulatok, érzelmek. Ezek reakciók egyszerűbb esetben csak kisebb testi jeleket, érzelmi ingadozást mutatnak, bonyolultabb esetben ugyanolyan mély reakciókat tapasztalhat a terapeuta magán, magában, mint a kliensében. A terapeuta abban különbözik a kliensétől, hogy ő ezt a folyamatot jó előre megtanulta az iskolában és egy szupervíziós ülésen saját terapeutájával fel is dolgozhatja. Ha okosan kezeli ezeket az információkat, akkor sokat megtudhat a kliensében zajló vagy lezajlott folyamatokról. És nemkülönben értékes információkat nyerhet önmagáról is.

A szerelmi áttétel akkor jöhet létre, ha a terápiás helyzet erotikussá tételének megvan a lehetősége. Vagyis ha a terápiás páros tagjai a terápiától függetlenül is vonzódnának egymáshoz. Ha ez a feltétel fennáll, akkor az indulatáttétel belobbanthatja a szerelmet. Az erotikus közeledésnek nem kell feltétlen megtörténnie, de a kezeletlenül magára hagyott erotikus energiák belobbanthatják a szerelem különleges érzését. De nem szükségszerű ez a kimenetel. Az erotikus áttétel kezelése a terápiák fontos, szükségszerű velejárója. A szexuális energia megjelenése terápiás helyzetben nem ritka. Tagadása hibás működéshez vezet. Tehát a terápiás térben létrejövő, erős indíttatású, erotikus töltés felvételére képes, pozitív áttételt nevezem terápiás szerelemnek.

A terápiás tér olyan, az emberek által létrehozott speciális tér, amelyben ketten, terapeuta és kliens, vagy a csoportterápiákban többen, kifejezetten azért jönnek össze, hogy lelki tartalmakkal dolgozzanak. Ennek a térnek különleges és szükséges jellemzői vannak: nyugalom, csend, a különféle ingerek kontrollja, szagok, hangok, erős színek, zsúfoltság kerülése, kényelem, székek elhelyezése, mind-mind a terápiás tér fontos kellékei. E térben kifejezetten azért jönnek össze emberek, hogy megnyissák lelki csatornáikat egymásnak. Lelkeik összeérnek és ezzel elindul egy fantasztikus folyamat, ami eredendően gyógyító céllal veszi kezdetét. Az indulatok megjelenése, vagyis az érzelmek felszínre törése szükségszerű. Még ha nem is válnak külsővé, az érzelmek kivetülése mindenképpen megjelenik a terápiás térben. Az indulatok szükségképpen áttevődnek a terápia tagjaira, a terapeutára, a csoportvezetőre, a csoport tagjaira, néha magára a csoport egészére. Ennek a kivetülésnek egyik lehetséges módozata a szerelmi kimenetel.

Minden szerelmi érzés megjelenésének vannak belső és külső feltételei. Az egyik legfontosabb belső feltétel a lelki deficit, és külső a megfelelő tárgy jelenléte. (A tárgy szó itt valós személyt jelent). A terápiás tér energiái a belső feltételt jelentősen dinamizálják, úgy is mondhatnám, hogy a kliensek deficitenergiái e térben mobilizálódnak, a deficitek külvilágtól többé-kevésbé elzárt energiái dinamizálódnak a terápia hatására. Ez kedvező feltételt teremt indulatok, érzelmek megjelenéséhez. Ha egy olyan tárgy (személy) is jelen van a terápiás térben, akire ez az indulat áttehető és ez a pozitív áttétel az akár később megjelenő erotikus energiát is felveheti, akkor létrejön a szerelmi áttétel.

Ez a sorrend fordítottja a hétköznapi életben tapasztalható belobbanásnak. A terápiában a külső jegyek bár nagyon fontosak és viszonylag gyorsan kifejtik hatásukat mégis a belső lelki tartalmak a hétköznapi élet ismerkedéseihez viszonyítva sokkal gyorsabban terítékre kerülnek. A terápiás szerelemi helyzet különleges azért is, mert a lelki deficittől való megszabadulás itt nem teljesen tudattalan folyamat, mivel a kliens maga ment terápiába és valószínű, hogy a segítségkérés okai között a deficitek kialakulása is jelentős mértékben szerepel.

Az áttétel alapú szerelem megjelenése a terápiát alapvetően befolyásolja, a terapeuta általi kezelése nagyon nehéz feladat. Ha a kliens érzelmeire a terapeuta viszont érzelmekkel reagál és kezeletlenül ráengedi azokat a kliensre, akkor belép a viszont áttétel, és kimondhatjuk, a terápia véget ért. Attól a pillanattól számítva, ha meg is marad a kapcsolat, már nem terápiás kapcsolatról van szó, hanem szerelmiről. Ha csak a kliens részéről beszélünk szerelmi áttételről, akkor a terápia megy tovább. Ilyenkor kezelt a viszont áttétel, és ha a terápiában sikerül feldogozni ezt a komplex érzelmi folyamatot, akkor ez kifejezetten erősítheti a gyógyító kimenetel esélyeit.

Az HBO sorozatban ez Andrásnak nem sikerült. Elkezdődött egy szerelmi ciklus. Mindkét fél öngyógyító mechanizmusa helyet követelt. Az öngyógyítás kimenetele most már nem a terápia szűkített keretei között, hanem az élet nagy bonyolultságú terepén zajlik tovább.

Irodalom

Luis J. Martín Cabré: Ferenczi Sándor hozzájárulása a viszontáttétel fogalmához, Thalassa 1999/1

Flaskay Gábor: A viszontáttételről, Pszichoterápia 2006/12 © MentalPort Kft

Őstárgyaink

A tárgy

A pszichológiában tárgynak neveznek minden dolgot, személyt, fantáziát, képzetet, amivel az embernek érzésekkel teli kapcsolata van.

A tárgy megszállása

A tárgyakat szeretjük, utáljuk, haragszunk rájuk, vagy félhetünk is tőlük. Úgy gondolom, hogy életpályánk, fejlődésünk egyik alapfeladata a tárgyak érzelmekkel való felruházásának, a tárgymegszállásnak a kezelése, adott esetben visszavonása. Szeretem a gesztenyepürét, de ki nem állhatom a kémiát. Imádom a nagymamit és a vasárnapi lustálkodást is. Gesztenyepüré, kémia, nagymami, lustálkodás szavak a mondatok tárgyai és pszichológiai értelemben is azok, hiszen érzelmeimmel jellemeztem őket. A saját érzelmeimmel, hiszen biztosan akad olyan is, aki a gesztenyepürét ki nem állhatja.

Az őstárgyaink

Életünket szüleinktől kapjuk. Nem kérjük, kapjuk. Indulásunkról ők döntenek. Érdekes, hogy bár biológiailag csak az anya szül, vagyis csak ő a szülő, mégis a nyelv az apát is teljes jogú szülőnek hívja. A nyelv, mint a hagyomány letéteményese a két őstárgyunkat azonos jogokkal őrizte meg. És ez így van jól. Szüleink életünk meghatározó tárgyai. Őstárgyak. Hozzánk való viszonyuk – hiszen mi is tárgyak vagyunk számukra – alapvetően meghatározzák későbbi sorsunk alakulását. Az őstárgyak későbbi fejlődésünk során is kiemelt szerephez jutnak. Szüleink a csecsemőkortól a párválasztásunkig, sok esetben még azután is, minden életszakaszban sajátos, csak rájuk jellemző módon viszonyulnak (a nem viszonyulásuk is viszonyulás) hozzánk. Így teljesen érthető módon a legősibb és egyben legösszetettebb tárgymegszállásunk szüleink felé irányul.

Az őstárgyak megszállása

Az tárgyakkal való viszonyunkat a tárgykapcsolat elméletek taglalják. E napjainkban is fejlődő pszichológiai elméletek szerzői részletesen kutatják és elemzik tárgykapcsolataink alakulását. Saját életem tanulsága szerint is úgy gondolom, hogy a felnőtt lét alapfeltétele ezen ősi tárgymegszállásaink visszavonása. Szebben fogalmazva úgy gondolom, hogy amíg szüleink, anyánk és apánk nincsen békességben lelkünkben, illetve nyugvóponton szívünkben, addig nem nevezhetjük magunkat érett felnőttnek.

Mi is a nyugvópont?

Mint korábban írtam, tárgyainkat érzelmekkel ruházzuk fel. Édesanyánkat imádjuk, apánktól rettegünk, persze ez lehet fordítva is. Ezek a lelki energiák, amiket az imádom, utálom, haragszom rá szavak reprezentálnak, olyan lelki rendezetlenséget konzerválnak, amire csak ingatag felnőttkor építhető. Mindkét szülő harmonikus szeretete elemi feltétele az egészséges továbbfejlődésnek. E szeretet akkor lehet harmonikus, kiegyensúlyozott, ha tárgymegszállástól mentes. Ez az energia visszavonás, a szülőkről való leválás semmiképpen nem jelent elzárkózást, elkülönülést. Ez ítélkezésmentességet jelent. A szülők érzések nélküli szemlélését jelenti, az érzelmekkel való felruházásuk helyett.

Ha nem imádom, istenítem, ha már nem fáj a hiánya vagy nem indukál dühöt, haragot a fényképe, ha elültek a veszekedések és kezének érintése szívbéli melegséget jelent, ha ott ring akár csak emlék-jelene, szeretetem akkor energiamentes, akkor vontam vissza minden sorsomból rávetített-rávetült energiámat, akkor van jelen sziklaszilárd nyugvópontként az életemben anyám és apám, amely alapra bizton tudom építeni további fejlődésem.

Természetesen ez az energiamentesség idealisztikus állapot, sosem lehet teljes, az energia visszavonása teljességgel nem sikerülhet, mert a szüleinkkel való őskapcsolataink nyoma mindig ott kísér életünk folyamán.

Fontos ezt az életszakaszpontot megélni még a gyerekvállalás előtt. Akinek sikerül, az sokkal nagyobb eséllyel indulhat az amúgy még ezer és ezer másféle buktatóval, nehézséggel tarkított életcsatájába.

Szeretetkör

"Ha az édesanyánk életünk első fél évében eleget hordoz a testén, akkor az idegrendszerünkben kialakul egy olyan rendszer – tulajdonképpen egy biológiai anya –, amely stresszhelyzetekben védi a szervezetünket. Olyan, mint a lengéscsillapító, arra szolgál, hogy ha megrázkódtatás ér bennünket, akkor ne omoljunk össze, ne reagáljunk szélsőségesen, hanem viszonylag kicsi legyen a kilengés, és ne károsítsa a szervezetünket. Az egészségpszichológia kimutatta, hogy ha a babát az anya az első fél évben a lehető leggyakrabban magával hordozza – nagyszerű hordozókendők vannak erre a célra –, akkor a gyereknek a későbbiekben nagyobb tűrőképességű lesz az idegrendszere, kisebb valószínűséggel lesznek pszichoszomatikus betegségei."

Az idézet Prof. Dr. Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak című könyvéből való.

Ismét bezárulni látszik számomra egy logikai kör.

A szeretetről.

Úgy tűnik, az egészséges fejlődésünk elengedhetetlen kelléke a szeretet.

Megszületünk. Kötődni akarunk, szinte az első pillanattól keressük a kapcsolatokat. Ma már tudjuk, hogy agyunk születésünkkor sejtjeinek számát tekintve döntő részben kialakultnak tekinthető, azonban a működést meghatározó agyi összeköttetések számát tekintve igen csak kialakulatlan. Az agy "huzalozásának" döntő része, kb 82%-a, életünk első két évében alakul ki. Ezek az agyi kapcsolatok a környezethez való illeszkedést is szolgálják, tehát kialakulásukban meghatározók a környezeti hatások. Az így létrejött agyi huzalozás, vagyis az összeköttetések száma, bonyolultsága szoros összefüggést mutat az intellektussal, a megismerési, tanulási folyamatokkal, az érzelmi fejlettséggel, végső soron az élet minőségével. 

Az első életévek tehát a ráhangolódás időszaka, az agy környezetére hangolódik. Agykutatók képalkotó eljárással (fMRI) összehasonlítottak egy árvaházban felcseperedett gyerekagyat egy szerető családi körülmények között fejlődő gyermekével, a különbség sajnos megdöbbentő volt.

Nagyon leegyszerűsítve a képet, ha a fejlődő csecsemő illetve kisgyerek nem kapja meg az óvó, szeretető, elfogadó környezetet, fejlődése visszamarad, agyi rendszerei fejletlenek lesznek, ami később komoly gondokat, szorongást, depressziót, félelmeket okoz, fogalmazhatunk úgy is, felnőtt lelke fájni fog. A fájdalom pedig arra fogja sarkalni, hogy megszabaduljon azoktól. Keresni fogja később, kamasz korától szinte biztosan, a megszabadító megoldásokat. A mai világban nem is kell nagyon keresnie, sajnos tálcán kínálják az anyagi érdekektől átitatott hamisabbnál hamisabb megoldásokat.

Az agyi rendszerek fejletlensége, kialakulatlansága tehát olyan megoldások felé terel majd, amelyekkel ezek a hiányosságok pótolhatóak. Ilyen agyi rendszerek például a jutalmazó, öröm szabályozó rendszer, az elutasító, „nemet” mondani tudó rendszer. A kutatások azt bizonyítják, hogy ezek az agyi struktúrák különféle vegyületekkel kommunikálnak. Ezeknek az átvivő anyagoknak a szintje és maga az átvitel minősége felelős egy sor, az életben nélkülözhetetlenen dologért, például a bánatért vagy az örömért. Ha az agy örömért felelős dopamin rendszere alulfejlett, hibás, akkor az öröm hiányzik, vagy kevés. És ezt az ember az lelki fájdalomként éli meg. Ekkor baj van. Nincs kedvem felkelni sem. Megoldásnak látszik, ha kívülről viszünk be olyan (gyógy-) szereket, amik emelik a dopamin szintet. Vannak olyan tevékenységek is, amik emelik a dopamin szintet. Például a veszélyes helyzetek, a gumikötél-ugrás, a hegymászás stb. Tehát mesterségesen pótoljuk a kisgyerekkorban kialakult hiányzó láncszemet.

No és itt érkeztünk el az alap problémához.

Ha kívülről jön a megoldás, akkor anélkül nem lehet majd jól élni. Mert az öröm az kell. Az jó dolog. És ahhoz ragaszkodom, ha megtapasztalom, akkor azt mindenáron meg akarom tartani. Megszerezni és megtartani. Ha vele könnyebb, ha vele jó, akkor nélküle rossz. Nélküle fáj. Az örömöt hajszolom, ehhez jogom van, ez nekem jár. De valójában egy anyagot juttatok be a testembe, tehát nem közvetlenül én termelem ki az örömömet, hanem más valaki/valami: a doki, a dealer, akitől kapom a receptet, vagy a cuccot és a szer, a „gyógy”szer, amit bejuttatok.

Kialakul a függőség.

Az agyi folyamatok külső megsegítése anélkül, hogy a agyat megtanítanánk saját maga járni, veszélyes próbálkozás. A drogok, az addiktív cselekvések márpedig ezt teszik agyunkkal. Átveszik az agyban azokat a kulcsfontosságú szerepeket, amiket az agynak magának kellene elvégezni. De szegény agy nem tudja elvégezni, mert például kisgyerekkorában a gondoskodó szeretet hiánya miatt működése korlátozottá, vagy elégtelenné lett.

De adódik egy lehetséges jó megoldás is. Nem könnyű, de létező megoldás.

Az agynak van egy zseniális tulajdonsága. Úgy néz ki, az agy később is, felnőtt korában is képes összeköttetéseket létrehozni. Távolról sem olyan könnyen, mint az élet első három évében, de az agyi plaszticitás jelen van. Úgy tűnik, ha egy ember felnőttkorában megfelelő törődést, szeretetet kap, az agy plaszticitása révén van esélye a hiányzó agyi rendszerek pótlására. Végül is itt zárul be a logikai kör: a pszichoterápiában, de szerintem a hétköznapi életben is ezért tud a szeretet gyógyítani. Ezért mondja ma egyre több pszichoterapeuta, hogy bár fontosak a terápiás módszerek, de valójában a legfontosabb gyógyító elem a terápiás kapcsolat minősége, ami szerintem maga az empatikus, feltételektől mentes, elfogadó szeretet.

A kör bezárult. A kisgyerekkori fejlődést biztosító szeretet hiánya agyunkat hátrányba hozza, ez később komoly működési zavarokat okoz. Az ezzel járó lelki fájdalmak arra sarkallnak minket, hogy megoldást keressünk, ami sajnos gyakran zsákutcába vezet, függőségbe sodor minket. Ebből a zsákutcából először vissza kell fordulni, hatalmas, szenvedésekkel teli munkával kijönni, majd terápiás segítséggel, vagyis türelemmel, szakértelemmel és szeretettel kialakított új utcában folytatni tovább. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, tudom, a valóság ennél kegyetlenebbül bonyolultabb, de ha a bajban lévő el tudja fogadni ezt a gondolatmenetet, az szerintem már fél siker.

Még valami.

Ha a gondoskodás, a szeretet agyi összeköttetéseket tud létrehozni, vagy a hiánya nem létrehozni, ha a szeretet meglétét így le is lehet fényképezni, akkor a szeretet tulajdonképpen teremtő erővel bír, anyagot tud létrehozni. Akkor lehet, hogy a szeretet egy energia, ami anyaggá tud válni és ez az anyag, ebben az esetben az agyi összeköttetések láncolata?