Kicsi színes mese

Egy felhős reggel a kicsi piros úgy nekirontott a kicsi zöldnek, hogy zengett tőlük az erdő.

– Mit képzelsz te kicsi zöld? – üvöltötte a kicsi piros. – Miért lennél te szebb és jobb csak azért, mert belőled több van? Azt vágod az arcomba, hogy minden levél, minden fűszál téged virít, és azt ordítod bele az erdőbe, hogy ez mind a te igazadat bizonyítja? Te lennél a természet alapszíne? Ugyan már! Hiszen én nélkülem megfagynál, te hitvány kicsi zöld! A tűz melege nélkül mivé lenne a világ? És az alma? Hát, az alma is csak pirosan ejti ámulatba az embereket!
– Kivéve a zöld almát, ugye? – vágott közbe kajánul a kicsi zöld.

Meghallotta a hangos szót a kicsi kék. Több se kellett, odaszaladt, és jól lehordta a vitatkozókat.

– Mi van!? Megbolondultatok? Egyikötöknek sincs igaza! Alma? Levelek? Dehogy is! A világ leggyakoribb színe a kék! No, milyen az ég? Kék! És a tenger? Kék! Fenn is kék, lenn is kék. Felesleges üvöltözni tökfilkók – szólta le nagyképűen a másik kettőt.

A kicsi zöld és a kicsi piros megszeppent, és már vették is a következő ellenérvhez a levegőt, amikor a távolból hangos kacagás hallatszott:

– Én nem hiszek a fülemnek. Nem, ez nem lehet! Ezek hárman mit karattyolnak itt össze-vissza?! – közeledett támadóan gúnyos nevetéssel a kicsi sárga.

– A zöld lenne a természet alapszíne? Zöld nélkül nem lenne élet a Földön? Vagy kékből áll a világ eleje és vége? Pajtikáim, hiszen ha sárga nem lenne, akkor zöld sem lehetne! Gondolj má' bele! Biz' a nap sárga fénye nélkül a nagy kék tenger is fehér jéggé fagyna! – pöffeszkedett a kicsi sárga, jól összezavarva az előtte szólókat. – Én vagyok az alapszín! – váltott hörgésre megmásíthatatlan határozottsággal.

A kicsi zöldbe, a kicsi pirosba és a kicsi kékbe beleszorult a szó. Mi az, hogy alapszín!? Ezen olyan perpatvar keletkezett, hogy a kicsi zöldön, kéken, piroson és sárgán a kicsi ütések által megjelent egy ötödik szín is: a kicsi lila.

– No, ezt akartátok? Jól összevertétek egymást, és látjátok már itt vagyok én is – húzta ki magát okoskodva a kicsi lila.

Az ötre szaporodott kicsi színek fáradtan rogyadoztak. Lilás-sárgán, lilás-zölden ballagtak, amikor egyikük felszisszent. Valami éles tárgyra lépett, és fájdalmasan hőkölt vissza.

– Mi a fene ez? – hajolt le a kicsi zöld.

Azzal elkezdte kiásni a földbe burkolózott hegyes tárgyat. Bontotta, sikálta, mígnem egy háromszögekkel határolt üvegtárgyat emelt ki a fölből.

– Hó ha! Ez aztán a csillogás! – ájuldozott a kicsi zöld. – Mi ez? Ilyet még én sem láttam! – csatlakoztak a többiek.

Nézegették, csodálták, mígnem egyikük az erdő fái közé beszűrődő fény felé fordította és.... És óvatosan átnéztek az egyik oldalán. Ledöbbentek.

– Mi ez? Jaj, borzalom! De hiszen … hiszen ez színes! Ebben mindegyikünk benne van! Ez hogy lehet? Ez lehetetlen! – röpködtek a meglepetés riadt mondatai.

– Ez itt zöld – mutatott vehemensen a kicsi zöld.
– Ott a kék is – kontrázott elbizonytalanodva a kicsi kék.
– A sárga is benne van az üvegben – álmélkodott a kicsi sárga.
– A piros is, ott a szélén – mondta pityegve-félve a kicsi piros.

A tárgyat letették egy farönkre. Nem hittek a szemüknek, átmentek az üvegtárgy túloldalára, de ott csak fehér felhővel borított tiszta fényességet találtak. Visszasettenkedtek a színes oldalt ismét megvizsgálni, hát csodák-csodája: a színek ott sorakoztak sorban, ahogy az előbb.

– De hiszen akkor mind onnan vagyunk! – kiáltották felfelé szinte egyszerre. – Mind annak a fénynek részei vagyunk!
– A fene érti ezt – mormogott a kicsi kék – de így van, nem vitás, összetartozunk.
– Kívülről teljesen különbözünk, hiszen te kék vagy, én meg piros, – állapította meg bölcselkedve a kicsi piros – és mégis van bennünk valami közös.
– Nem is akármi az a közös, – bölcselkedett a kicsi lila – ahonnan eredünk, az a közös. Csak valamikor egyikünkből kék lett és a másikból zöld.

Azzal a hőbörgés véget is ért, illetve véget ért volna, ha nem kezdődött volna elölről: kié legyen az üvegtárgy? No, ezen majdnem ismét hajba kaptak, ha lett volna hajuk. De szerencsére nem volt, így az üvegtárgyat, amit mi emberek prizmának hívunk, a kicsi színek bevitték a közeli iskolába, azért hogy a gyerekek soha ne felejtsék el: a sokszínűség forrása jól bemutathatóan egy: a tiszta, színtelen, üres fény.

Valóban szeretni

Divatos téma, sokat találkozom vele. De most nem arról szeretnék írni, hogy mi a valódi szeretet, mert arról nem is tudok már. Arról szeretnék írni, hogy miért is nem tudok már arról írni, hogy mi a valódi szeretet.

A válasz egyszerűen összefoglalható: szerintem nincsen olyan, hogy valódi szeretet. A valódi megfogalmazása nem lehetséges, így írni sem lehet róla. Legalábbis én már nem látok valódit, csak sokfélét.

Ezért nem lehetséges az egyféle, akár valódi, akár nem valódi szeretetet megragadni, mert mindenkinek más és más fogalma alakul ki erről a roppant összetett fogalomról. És még egy kialakult szeretetértelmezés sem állandó, az egyén fejlődése során többször is megváltozhat.

Én azt állítom, hogy a valódi szeretet fogalma egy valódi illúzió.

A valódit megfogalmazni csak tévedéssel lehet. A tévedés nem a meghatározásban rejlik, hanem a kizárólagosság keresésében.

A tévedés alapja a „valódi” keresése, a valóság megragadásának – amúgy tisztességes, mégis szükségképpen tévútra vezető – vágya. Az objektív valóság leírásának vágya. Ez jellemzi a tudományt is: az objektív valóság megfigyelésének, megmérésének, összefüggéseinek leírásának vágya. És a filozófust is: szeretné meghatározni, mi is történik velünk. Objektíven, tehát önmagától teljes mértékben függetlenítve szeretné a szubjektum meghatározni, hogy például, mi a valódi szeretet.

Sokan leírták már, hogy ez nem lehetséges. A meghatározásban benne rejlik az, aki meghatároz. A mérés eredményébe bekerülnek a mérés körülményei, eszközei. A mérés sohasem lehet pontos, csak elhanyagolhatóan pontatlan. Ugyanígy egy eszme, vagy egy meghatározás sem lehet teljesen független a meghatározó személyétől. Sőt, a tapasztalatom az, hogy az elvont fogalmak használata, vagyis az elme termékei erősen szubjektívek. A torzítások törvényszerűek és jellemzik az alkotót és történelmi korát. Nincs ezzel semmi baj, csak tudnunk kell róla.

***

Az emberi tudat fejlődése során – egy meghatározható ponton – vágyakozik arra, hogy az őt körülvevő világnak meghatározza az egyedi, kizárólagos vonásait. Emellett arra is jogot formál, hogy megmondja mi a jó és mi a rossz, tehát a minősítések vágya is jellemzi. Fontos kiemelni, hogy ez a vágy a tudat fejlődésének elhagyhatatlanul fontos szakasza. E lázadó, szabadságkereső, elszakadni akaró, mégis a másságot tisztelő, igazságkereső vágy nélkül nem lehet elérni az ezt meghaladó tudatszintet. 

Gyerekkorban az értékek szolgai követése után a kamaszkor lázadására jellemző működés ez. Megmondani a tutit, a valódit, az igazit. Ez a racionális tudat jellemzője. A lineáris logika diadala. A felnőttek többsége bele is ragad ebbe a működésbe. Feltéve, ha idáig eljut, mert sokan még ezt a lázadó szintet sem érik el. Megragadnak a beolvadó hittel jellemezhető, szabálykövető, szabadságot alapjaiban elfojtó tudatszinten. Ez a dogmákon alapuló, kizárólagosságot megkövetelő, a másságot elutasító tudatosság.

Ahhoz, hogy egy tudatszintet meghaladhassunk, előbb alaposan meg kell azt ismernünk, legjobb ha saját élménnyel megéljük. Például ahhoz, hogy apámat felnőttként szerethessem, előbb egyszer-kétszer kamaszfiaként jól el kell küldenem a melegebb éghajlatra, legalábbis magamban mindenképpen. Ebből nőhet ki az apám megismeréséből és későbbi elfogadásából táplálkozó szeretetem, amire már nem a hiány vagy a harag energiái telepednek rá, hanem a végtelen, a lenyugodott, a szelíd mosoly. Mosoly őreá, mosoly magamon.

***

A valódi meghatározásának vágyát csak kevesen képesek feladni. Annak a belső szükségesség érzésnek kell elhalványulni, ami a valódi meghatározásának vágyát táplálja. A tudat fejlődésének egy magasabb szintje ez, amikor felfedezzük, és tudva tudjuk, hogy a világ sokféleségének milyen hatalmas értékei vannak. Amikor a békés sokféleség gyönyörködtet.

Eltűnik a hit, elhalványul a valódi keresésének vágya, és észrevesszük a sokféleség csodáit. Tudatosul, hogy nincs egyféle valódi, csak sokféle, vagyis rájövünk, hogy tulajdonképpen mindegyik valódi. Mert annak valódi a valódi, akié éppen a valódi. Mindenki valódija csak a saját valódija. Nincs ezzel sem semmi baj, csak tudnunk kell erről is. Sajnos mindmáig tanúi vagyunk annak, amikor az egyik valódi kiírtja a másik valódit. A legmélyebben ez mutatja meg, mennyire nincs egyféle valódi.

Tudom, hogy ezek a sorok is csak egy lehetőséget takarnak és egyáltalán nem a valódit. Tudatosult, hogy innen is van feljebb és tökéletesebb, és még ennél is megismerhetőbben másféle „valódi”.