Kicsi színes mese

Egy felhős reggel a kicsi piros úgy nekirontott a kicsi zöldnek, hogy zengett tőlük az erdő.

– Mit képzelsz te kicsi zöld? – üvöltötte a kicsi piros. – Miért lennél te szebb és jobb csak azért, mert belőled több van? Azt vágod az arcomba, hogy minden levél, minden fűszál téged virít, és azt ordítod bele az erdőbe, hogy ez mind a te igazadat bizonyítja? Te lennél a természet alapszíne? Ugyan már! Hiszen én nélkülem megfagynál, te hitvány kicsi zöld! A tűz melege nélkül mivé lenne a világ? És az alma? Hát, az alma is csak pirosan ejti ámulatba az embereket!
– Kivéve a zöld almát, ugye? – vágott közbe kajánul a kicsi zöld.

Meghallotta a hangos szót a kicsi kék. Több se kellett, odaszaladt, és jól lehordta a vitatkozókat.

– Mi van!? Megbolondultatok? Egyikötöknek sincs igaza! Alma? Levelek? Dehogy is! A világ leggyakoribb színe a kék! No, milyen az ég? Kék! És a tenger? Kék! Fenn is kék, lenn is kék. Felesleges üvöltözni tökfilkók – szólta le nagyképűen a másik kettőt.

A kicsi zöld és a kicsi piros megszeppent, és már vették is a következő ellenérvhez a levegőt, amikor a távolból hangos kacagás hallatszott:

– Én nem hiszek a fülemnek. Nem, ez nem lehet! Ezek hárman mit karattyolnak itt össze-vissza?! – közeledett támadóan gúnyos nevetéssel a kicsi sárga.

– A zöld lenne a természet alapszíne? Zöld nélkül nem lenne élet a Földön? Vagy kékből áll a világ eleje és vége? Pajtikáim, hiszen ha sárga nem lenne, akkor zöld sem lehetne! Gondolj má' bele! Biz' a nap sárga fénye nélkül a nagy kék tenger is fehér jéggé fagyna! – pöffeszkedett a kicsi sárga, jól összezavarva az előtte szólókat. – Én vagyok az alapszín! – váltott hörgésre megmásíthatatlan határozottsággal.

A kicsi zöldbe, a kicsi pirosba és a kicsi kékbe beleszorult a szó. Mi az, hogy alapszín!? Ezen olyan perpatvar keletkezett, hogy a kicsi zöldön, kéken, piroson és sárgán a kicsi ütések által megjelent egy ötödik szín is: a kicsi lila.

– No, ezt akartátok? Jól összevertétek egymást, és látjátok már itt vagyok én is – húzta ki magát okoskodva a kicsi lila.

Az ötre szaporodott kicsi színek fáradtan rogyadoztak. Lilás-sárgán, lilás-zölden ballagtak, amikor egyikük felszisszent. Valami éles tárgyra lépett, és fájdalmasan hőkölt vissza.

– Mi a fene ez? – hajolt le a kicsi zöld.

Azzal elkezdte kiásni a földbe burkolózott hegyes tárgyat. Bontotta, sikálta, mígnem egy háromszögekkel határolt üvegtárgyat emelt ki a fölből.

– Hó ha! Ez aztán a csillogás! – ájuldozott a kicsi zöld. – Mi ez? Ilyet még én sem láttam! – csatlakoztak a többiek.

Nézegették, csodálták, mígnem egyikük az erdő fái közé beszűrődő fény felé fordította és.... És óvatosan átnéztek az egyik oldalán. Ledöbbentek.

– Mi ez? Jaj, borzalom! De hiszen … hiszen ez színes! Ebben mindegyikünk benne van! Ez hogy lehet? Ez lehetetlen! – röpködtek a meglepetés riadt mondatai.

– Ez itt zöld – mutatott vehemensen a kicsi zöld.
– Ott a kék is – kontrázott elbizonytalanodva a kicsi kék.
– A sárga is benne van az üvegben – álmélkodott a kicsi sárga.
– A piros is, ott a szélén – mondta pityegve-félve a kicsi piros.

A tárgyat letették egy farönkre. Nem hittek a szemüknek, átmentek az üvegtárgy túloldalára, de ott csak fehér felhővel borított tiszta fényességet találtak. Visszasettenkedtek a színes oldalt ismét megvizsgálni, hát csodák-csodája: a színek ott sorakoztak sorban, ahogy az előbb.

– De hiszen akkor mind onnan vagyunk! – kiáltották felfelé szinte egyszerre. – Mind annak a fénynek részei vagyunk!
– A fene érti ezt – mormogott a kicsi kék – de így van, nem vitás, összetartozunk.
– Kívülről teljesen különbözünk, hiszen te kék vagy, én meg piros, – állapította meg bölcselkedve a kicsi piros – és mégis van bennünk valami közös.
– Nem is akármi az a közös, – bölcselkedett a kicsi lila – ahonnan eredünk, az a közös. Csak valamikor egyikünkből kék lett és a másikból zöld.

Azzal a hőbörgés véget is ért, illetve véget ért volna, ha nem kezdődött volna elölről: kié legyen az üvegtárgy? No, ezen majdnem ismét hajba kaptak, ha lett volna hajuk. De szerencsére nem volt, így az üvegtárgyat, amit mi emberek prizmának hívunk, a kicsi színek bevitték a közeli iskolába, azért hogy a gyerekek soha ne felejtsék el: a sokszínűség forrása jól bemutathatóan egy: a tiszta, színtelen, üres fény.