2014. december 22., hétfő

Ne bántsd az egót! Ismerd meg!


Tanha dzsanéti purusam – az embert a szomjúság teremti.

Hamvas Béla
„A világ alaptörvényét Buddha sem tudja megváltoztatni. A sóvárgás teremi az embert. A valóság megkerülhetetlen. Egyet tehet, hogy a szomjúság előjelét megváltoztatja. Nem az életre szomjazik, hanem arra, hogy ezt a zavaros álmot eloszlassa. Az örökké körbeforgó tévelygésből (szamszára) megszabaduljon. Benne is ugyanazok az erők dolgoznak, mint az egész világon mindenkiben. De olyan tevékenységbe kezd, amely úgy vonz, hogy szétszór, és úgy kapzsi, hogy elajándékoz, és úgy kapar, hogy lemond, és úgy fog, hogy elereszt, és úgy ragad torkon, hogy elbocsát. Ez az „egyedülvaló út”. Mindez csak egy esetben lehetséges, ha az alvajárást önmagában meg tudja szüntetni. Ha felébred. Buddha annyit jelent, mint felébredett. Abban a pillanatban, amikor az ember fölött az irányítást az éberség átvette, minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna, de fordított eredménnyel. A dolgok nem tömörülnek, hanem elkezdenek lazulni. Az ember nem gyűjt többé. A fogalom csak arra jó, hogy ne fogjon vele mást, mint a nem-fogást. A szomjúság megmarad, de már nem az életgyönyörökre, hanem a megszabadulásra. Ugyanaz, pontosan ugyanaz a folyamat, amely a világot éhséggel megteremti, megfordul, és a világot felbontja. Az örvény visszafelé forog, és az elemek felbomlanak. Az élet sodra nem a középpont felé vonz, hanem taszít. A tudat, mint az alvajárás eszköze, gépiesen tovább dolgozik, de az éberség fennhatósága alatt erejét veszti. Akinek sikerül az álomkór minden homályát, a szomjúság egészét felszámolni úgy, hogy meglássa, nincs itt semmi, ami valóság lenne, a megszabadulást eléri.”
(Hamvas Béla: Zen)

***
Ne bántsd az egót! Ismerd meg!

I.

Susanne Cook-Greuter
Pszichológiai kutatások (Susanne Cook-Greuter, Jane Loevinger) alapján tudjuk, hogy a sokat emlegetett személyiségrészünk, az egónk életünk során változik. Ez az örökké szomjas egó kultúránkban ma már olyan rossz fényben látszik, hogy a szó hallatán szinte azonnal a megszabadulásra gondolunk. Az egoista, egocentrikus szavainkból is a negatív értékelés árad.

Egyre több olyan idézettel találkozom, amelyek az egó működése ellen minősítésekkel érvelnek: leminősítik a sóvárgást és az elutasítást. A tagadás, a negatív minősítések neurózist és nem megszabadulást okoznak. Én Hamvassal értek egyet: a szomjúság teremti az embert. Ez nem azt jelenti, hogy sóvárogva kell leélni a teljes életet. Nekem ez azt jelenti, hogy a vágyakozás és az elutasítás, vagy fennköltebben a szerelem és a gyűlölet, a harag, a ragaszkodás mind-mind mélyen emberi kategóriák, és ezért alázattal elfogadni, tisztelni kell azokat.

Hogyan szerethetem magamban a haragot? Miképpen tisztelhetem vagy szerethetem saját gyengeségem? Úgy, hogy megismerem, elfogadom létét és megbarátkozom vele. Nem söpröm szőnyeg alá, nem tagadom, nem vetítem másra, nem hazudom el. Szembenézek vele.

Az egóm átalakítása csak ezután kezdődhet.

II.

Sigmund Freud
Mi az egó? Miért növeszt minden kisgyerek egót? Mi történik, ha valakinek harmatgyenge az egója? És mi történik akkor, ha valakinek páncélkeményre vastagodott? Egyáltalán, mitől olyan különbözőek az egók?

Az egó fogalmára többféle megközelítést ismerünk. Sigmund Freud struktúrális pszichológiai modelljében az egó egy kiegyenlítő funkciót betöltő személyiségrész. Az egó a valósághoz igazító, az ösztönök és az elvárások között egyensúlyozó lélekrész. Az ettől jelentősen különböző spirituális nézőpont szerint az egó egyenlő a hamis énnel. Azzal az énnel, amit a világtól elkülönült egyéniségünkként azonosítunk.

Én a két megközelítés békéjét abban látom, hogy a pszichológiai tanítások (és itt nem csak a pszichoanalízisre gondolok) az egó fejlődését hangsúlyozzák nem tagadva annak a személyiségbeni elkülönőlő szerepét és helyét, és a spirituális tanok az egó elkülönültségét hangsúlyozzák nem tagadva az egó változásának lehetőségét.

Az egó működtető gépezete az elme. Az elmét leszűkítő módon a gondolatainkkal szoktuk azonosítani. Az elménk zsong, elkalandozik: a múltba révedünk és a jövőt fürkésszük. Sokan görcsösen küszködnek elméjük csapongásaival nap mint nap. Relaxálnak, sokféle technikával próbálják uralni gondolataik zsongását. Mechanikusan követik a jótanácsokat anélkül, hogy először megfigyelnék, éberré válnának elméjük tulajdonságaira.

Szerintem az egót nem lehet letenni, mint egy ceruzát az asztalra. Az egótól szerencsére nem lehet ilyen könnyen megszabadulni. Az egó önkényes, erőszakos módosítása súlyos, akár pszichotikus következményekkel is járhat. Az egó hosszú évekig védi személyiségünk épségét. A személyiség módosítása csak is nagy felelősségvállalással történhet.

Mielőtt ehhez hozzákezdenénk az egónkkal (és az elménk működésével) szembe kell néznünk. Az egó megismerése egy többlépcsős folyamat. E lépcsőn haladás eleje csupa felismerés, meghökkenés, homlokra csapó ”aha-pillanat”, a vége pedig az elfogadás, a szeretet. Igen, az egót meg lehet szeretni. Szerintem az önszeretet, amit sokan a szeretet előfeltételének tartanak, részben saját egónk megismerése, elfogadása.

Először is tudni kell, hogy egyáltalán van ilyen részünk. Ezzel rögtön két felismeréshez is eljutunk: az egó létezik, az egó a lélek egyik része. Tehát én nem az egóm vagyok, de elismerem, van ilyen részem. Személyiségem, egyéniségem fontos, jellemző része.

Ken Wilber
Földi utunkon mielőtt megszabadulnánk egónktól, azt előbb fel kell nevelnünk, ki kell fejlesztenünk. Az egó, amit keleten hamis-énnek, kis-énnek is neveznek, nem egy átkozott rossz, amitől mindenáron meg kell szabadulni. Az egónak, a kis-énnek életünkben fontos szerepe van: tudattalan mechanizmusai védik lelki egészségünket, a személyiségfejlődésünk útját biztosítják. Freud még csak néhányat azonosított az én-védő mechanizmusokból, lánya Anna már több tízet írt le. A mai elméletalkotók (Wilber, Masters) már a transzperszonális egó, a spirituális működés elhárító mechanizmusairól beszélnek.

A keleti terminológia, a hamis-én hamissága nem azt jelenti, hogy az egó egy nagy becsapás az élettől, hanem azt, hogy mindenkinek van egyéni sorsa, múltja, története, amivel nem vagyunk azonosak. Nem az egó hamis, hanem a hit, ahogy egónkkal, kis-énünkkel azonosítjuk magunkat. A személyiség nem csak az egóból áll: tehát az a hamis, ha azonosítjuk magunkat érzelmeinkkel, gondolatainkkal, viselkedésünkkel. Ezek jellemzőink, alkotó részeink, de még nagyon fontos részeinkről nem esett szó. Ezt fogalmazza meg több keleti tanítás, amikor a hamis egóról beszél.

Gautama Siddharta
Gautama Siddhartának, a későbbi Buddhának (a felébredettnek) is volt egója, sosem tagadta. 29 évet élt fényűző pompában, vággyal, szomjúsággal. Majd elege lett, és maga mögött hagyta egós életét. Tanult, és hét évig ült meditálva egy fa alatt. Megvilágosodott. Ekhart Tolle két évig hajléktalanként köztéri padokon élt, mire a ráhatalmasodott egótól megszabadult. Szent Ágoston vallomásaiban jól követhetjük egófejlődését. Ezek a mesterek különleges tempóval növesztették egójukat és különleges körülmények között szabadultak meg az egó nyomásától. Az átlag embernek nem ez az útja.

Az átlagos földi halandó lépései: kifejlesztés – megismerés – továbbfejlesztés – integrálás – meghaladás.

Az egó kifejlesztése talán már magzati korban elindul. Alessandra Piontelli modern ultrahangos megfigyelései jól elkülöníthető viselkedésmintázatokat figyeltek meg. A genetikai örökítőkészletünk, a várandósság, a születés körülményei (Stan Grof által leírt születési mátrixok) mind-mind lenyomatokat képeznek a személyiségben. Ezzel kezdetét veszi az egó kialakulása. Hosszú évekig az egó tudattalanul alakul, változik. A kognitív funkciók teljes kialakulását a mai agykutatás a 21. életév környékére teszi. Korántsem fejeződött be a téma kutatása.

A felnőttkori megismerés első feladata a tudatosság kiterjesztése az egóra. Tisztán érteni kell, hogy kisszámú felébredett mesteren kívül mindenkinek van egója, és ez természetes, ez nem baj. Tehát általában vágyakozunk, haragszunk, utálkozunk és így tovább. Én azt javaslom: ne bántsd az egód, hanem ismerd meg. Ehhez a folyamathoz jókora bátorság és erő kell, és néha az előrehaladás egyedül nem megy. Nem a minősítés visz előre, hanem az éber tudatosság kiterjesztése, az egóműködés megismerése. Az egó attól válik ereje vesztetté, hogy megismerszik a hordozója által. Olyan az egó számára az önismeret, mint az Ózban a nyugati boszorkány számára a víz. Az „egó-boszorkány” tisztára mosva már nem boszorkány: létjogosultsága lassan megszűnik, valósága elpárolog.

Óz a csodák csodája - a gonosz nyugati boszorkány (Margaret Hamilton)

Az egó elsősorban bizalmon alapuló, reflektív kapcsolatokban válik megismerhetővé. Olyan speciális kapcsolatokban, ahol képzett, tükröző szerepű társsal történik a munka. Ilyen a pszichoterápiás kapcsolat és ilyen a csoportterápiás tér is, ahol szakképzett csoportvezető segíti a megismerési folyamatot.

Az egó és az elmeműködés megismerésének haladó módozata az egyéni, belső tapasztalás, valamelyik misztikus tanítás követése. Ilyen például a buddhista meditáció. A meditációhoz a figyelem koncentrációja elengedhetetlen. Erre a vibráló (energiákkal és információkkal terhes) elme általában nem képes. Szerintem a nyüzsgő elme szintjein, vagyis az egó fejletlenebb szintjein a pszichoterápia eredményesebb egófejlődést tesz lehetővé, mint a haladó egómegismerőknek ajánlható meditáció.

Ajánlom Rupert Spira tanítását:




Dr Daubner Béla kifakadása a pszichoterápia kapcsán az egóról (52.34-től):


Az interjút Dr Pressing Lajossal és Dr Daubner Bélával 
Kiss József Zsolt készítette a 2014. évi Everness fesztiválon


Irodalom:
Hamvas Béla: Zen (tanulmány)
In: Az ősök nagy csarnoka II. Kína - Tibet - Japán, 2003, 309-335. oldal


2014. augusztus 10., vasárnap

Kicsi színes mese



Egy felhős reggel a kicsi piros úgy nekirontott a kicsi zöldnek, hogy zengett tőlük az erdő.

– Mit képzelsz te kicsi zöld? – üvöltötte a kicsi piros. – Miért lennél te szebb és jobb csak azért, mert belőled több van? Azt vágod az arcomba, hogy minden levél, minden fűszál téged virít, és azt ordítod bele az erdőbe, hogy ez mind a te igazadat bizonyítja? Te lennél a természet alapszíne? Ugyan már! Hiszen én nélkülem megfagynál, te hitvány kicsi zöld! A tűz melege nélkül mivé lenne a világ? És az alma? Hát, az alma is csak pirosan ejti ámulatba az embereket!
– Kivéve a zöld almát, ugye? – vágott közbe kajánul a kicsi zöld.

Meghallotta a hangos szót a kicsi kék. Több se kellett, odaszaladt, és jól lehordta a vitatkozókat.

– Mi van!? Megbolondultatok? Egyikötöknek sincs igaza! Alma? Levelek? Dehogy is! A világ leggyakoribb színe a kék! No, milyen az ég? Kék! És a tenger? Kék! Fenn is kék, lenn is kék. Felesleges üvöltözni tökfilkók – szólta le nagyképűen a másik kettőt.

A kicsi zöld és a kicsi piros megszeppent, és már vették is a következő ellenérvhez a levegőt, amikor a távolból hangos kacagás hallatszott:

– Én nem hiszek a fülemnek. Nem, ez nem lehet! Ezek hárman mit karattyolnak itt össze-vissza?! – közeledett támadóan gúnyos nevetéssel a kicsi sárga.

– A zöld lenne a természet alapszíne? Zöld nélkül nem lenne élet a Földön? Vagy kékből áll a világ eleje és vége? Pajtikáim, hiszen ha sárga nem lenne, akkor zöld sem lehetne! Gondolj má' bele! Biz' a nap sárga fénye nélkül a nagy kék tenger is fehér jéggé fagyna! – pöffeszkedett a kicsi sárga, jól összezavarva az előtte szólókat. – Én vagyok az alapszín! – váltott hörgésre megmásíthatatlan határozottsággal.

A kicsi zöldbe, a kicsi pirosba és a kicsi kékbe beleszorult a szó. Mi az, hogy alapszín!? Ezen olyan perpatvar keletkezett, hogy a kicsi zöldön, kéken, piroson és sárgán a kicsi ütések által megjelent egy ötödik szín is: a kicsi lila.

– No, ezt akartátok? Jól összevertétek egymást, és látjátok már itt vagyok én is – húzta ki magát okoskodva a kicsi lila.

Az ötre szaporodott kicsi színek fáradtan rogyadoztak. Lilás-sárgán, lilás-zölden ballagtak, amikor egyikük felszisszent. Valami éles tárgyra lépett, és fájdalmasan hőkölt vissza.

– Mi a fene ez? – hajolt le a kicsi zöld.

Azzal elkezdte kiásni a földbe burkolózott hegyes tárgyat. Bontotta, sikálta, mígnem egy háromszögekkel határolt üvegtárgyat emelt ki a fölből.

– Hó ha! Ez aztán a csillogás! – ájuldozott a kicsi zöld. – Mi ez? Ilyet még én sem láttam! – csatlakoztak a többiek.

Nézegették, csodálták, mígnem egyikük az erdő fái közé beszűrődő fény felé fordította és.... És óvatosan átnéztek az egyik oldalán. Ledöbbentek.

– Mi ez? Jaj, borzalom! De hiszen … hiszen ez színes! Ebben mindegyikünk benne van! Ez hogy lehet? Ez lehetetlen! – röpködtek a meglepetés riadt mondatai.

– Ez itt zöld – mutatott vehemensen a kicsi zöld.
– Ott a kék is – kontrázott elbizonytalanodva a kicsi kék.
– A sárga is benne van az üvegben – álmélkodott a kicsi sárga.
– A piros is, ott a szélén – mondta pityegve-félve a kicsi piros.

A tárgyat letették egy farönkre. Nem hittek a szemüknek, átmentek az üvegtárgy túloldalára, de ott csak fehér felhővel borított tiszta fényességet találtak. Visszasettenkedtek a színes oldalt ismét megvizsgálni, hát csodák-csodája: a színek ott sorakoztak sorban, ahogy az előbb.

– De hiszen akkor mind onnan vagyunk! – kiáltották felfelé szinte egyszerre. – Mind annak a fénynek részei vagyunk!
– A fene érti ezt – mormogott a kicsi kék – de így van, nem vitás, összetartozunk.
– Kívülről teljesen különbözünk, hiszen te kék vagy, én meg piros, – állapította meg bölcselkedve a kicsi piros – és mégis van bennünk valami közös.
– Nem is akármi az a közös, – bölcselkedett a kicsi lila – ahonnan eredünk, az a közös. Csak valamikor egyikünkből kék lett és a másikból zöld.

Azzal a hőbörgés véget is ért, illetve véget ért volna, ha nem kezdődött volna elölről: kié legyen az üvegtárgy? No, ezen majdnem ismét hajba kaptak, ha lett volna hajuk. De szerencsére nem volt, így az üvegtárgyat, amit mi emberek prizmának hívunk, a kicsi színek bevitték a közeli iskolába, azért hogy a gyerekek soha ne felejtsék el: a sokszínűség forrása jól bemutathatóan egy: a tiszta, színtelen, üres fény.

Valóban szeretni

Divatos téma, sokat találkozom vele. De most nem arról szeretnék írni, hogy mi a valódi szeretet, mert arról nem is tudok már. Arról szeretnék írni, hogy miért is nem tudok már arról írni, hogy mi a valódi szeretet.

A válasz egyszerűen összefoglalható: szerintem nincsen olyan, hogy valódi szeretet. A valódi megfogalmazása nem lehetséges, így írni sem lehet róla. Legalábbis én már nem látok valódit, csak sokfélét.

Ezért nem lehetséges az egyféle, akár valódi, akár nem valódi szeretetet megragadni, mert mindenkinek más és más fogalma alakul ki erről a roppant összetett fogalomról. És még egy kialakult szeretetértelmezés sem állandó, az egyén fejlődése során többször is megváltozhat.

Én azt állítom, hogy a valódi szeretet fogalma egy valódi illúzió.

A valódit megfogalmazni csak tévedéssel lehet. A tévedés nem a meghatározásban rejlik, hanem a kizárólagosság keresésében.

A tévedés alapja a „valódi” keresése, a valóság megragadásának – amúgy tisztességes, mégis szükségképpen tévútra vezető – vágya. Az objektív valóság leírásának vágya. Ez jellemzi a tudományt is: az objektív valóság megfigyelésének, megmérésének, összefüggéseinek leírásának vágya. És a filozófust is: szeretné meghatározni, mi is történik velünk. Objektíven, tehát önmagától teljes mértékben függetlenítve szeretné a szubjektum meghatározni, hogy például, mi a valódi szeretet.

Sokan leírták már, hogy ez nem lehetséges. A meghatározásban benne rejlik az, aki meghatároz. A mérés eredményébe bekerülnek a mérés körülményei, eszközei. A mérés sohasem lehet pontos, csak elhanyagolhatóan pontatlan. Ugyanígy egy eszme, vagy egy meghatározás sem lehet teljesen független a meghatározó személyétől. Sőt, a tapasztalatom az, hogy az elvont fogalmak használata, vagyis az elme termékei erősen szubjektívek. A torzítások törvényszerűek és jellemzik az alkotót és történelmi korát. Nincs ezzel semmi baj, csak tudnunk kell róla.

***

Az emberi tudat fejlődése során – egy meghatározható ponton – vágyakozik arra, hogy az őt körülvevő világnak meghatározza az egyedi, kizárólagos vonásait. Emellett arra is jogot formál, hogy megmondja mi a jó és mi a rossz, tehát a minősítések vágya is jellemzi. Fontos kiemelni, hogy ez a vágy a tudat fejlődésének elhagyhatatlanul fontos szakasza. E lázadó, szabadságkereső, elszakadni akaró, mégis a másságot tisztelő, igazságkereső vágy nélkül nem lehet elérni az ezt meghaladó tudatszintet. 

Gyerekkorban az értékek szolgai követése után a kamaszkor lázadására jellemző működés ez. Megmondani a tutit, a valódit, az igazit. Ez a racionális tudat jellemzője. A lineáris logika diadala. A felnőttek többsége bele is ragad ebbe a működésbe. Feltéve, ha idáig eljut, mert sokan még ezt a lázadó szintet sem érik el. Megragadnak a beolvadó hittel jellemezhető, szabálykövető, szabadságot alapjaiban elfojtó tudatszinten. Ez a dogmákon alapuló, kizárólagosságot megkövetelő, a másságot elutasító tudatosság.

Ahhoz, hogy egy tudatszintet meghaladhassunk, előbb alaposan meg kell azt ismernünk, legjobb ha saját élménnyel megéljük. Például ahhoz, hogy apámat felnőttként szerethessem, előbb egyszer-kétszer kamaszfiaként jól el kell küldenem a melegebb éghajlatra, legalábbis magamban mindenképpen. Ebből nőhet ki az apám megismeréséből és későbbi elfogadásából táplálkozó szeretetem, amire már nem a hiány vagy a harag energiái telepednek rá, hanem a végtelen, a lenyugodott, a szelíd mosoly. Mosoly őreá, mosoly magamon.

***

A valódi meghatározásának vágyát csak kevesen képesek feladni. Annak a belső szükségesség érzésnek kell elhalványulni, ami a valódi meghatározásának vágyát táplálja. A tudat fejlődésének egy magasabb szintje ez, amikor felfedezzük, és tudva tudjuk, hogy a világ sokféleségének milyen hatalmas értékei vannak. Amikor a békés sokféleség gyönyörködtet.

Eltűnik a hit, elhalványul a valódi keresésének vágya, és észrevesszük a sokféleség csodáit. Tudatosul, hogy nincs egyféle valódi, csak sokféle, vagyis rájövünk, hogy tulajdonképpen mindegyik valódi. Mert annak valódi a valódi, akié éppen a valódi. Mindenki valódija csak a saját valódija. Nincs ezzel sem semmi baj, csak tudnunk kell erről is. Sajnos mindmáig tanúi vagyunk annak, amikor az egyik valódi kiírtja a másik valódit. A legmélyebben ez mutatja meg, mennyire nincs egyféle valódi.

Tudom, hogy ezek a sorok is csak egy lehetőséget takarnak és egyáltalán nem a valódit. Tudatosult, hogy innen is van feljebb és tökéletesebb, és még ennél is megismerhetőbben másféle „valódi”.