Őstárgyaink

A tárgy

A pszichológiában tárgynak neveznek minden dolgot, személyt, fantáziát, képzetet, amivel az embernek érzésekkel teli kapcsolata van.

A tárgy megszállása

A tárgyakat szeretjük, utáljuk, haragszunk rájuk, vagy félhetünk is tőlük. Úgy gondolom, hogy életpályánk, fejlődésünk egyik alapfeladata a tárgyak érzelmekkel való felruházásának, a tárgymegszállásnak a kezelése, adott esetben visszavonása. Szeretem a gesztenyepürét, de ki nem állhatom a kémiát. Imádom a nagymamit és a vasárnapi lustálkodást is. Gesztenyepüré, kémia, nagymami, lustálkodás szavak a mondatok tárgyai és pszichológiai értelemben is azok, hiszen érzelmeimmel jellemeztem őket. A saját érzelmeimmel, hiszen biztosan akad olyan is, aki a gesztenyepürét ki nem állhatja.

Az őstárgyaink

Életünket szüleinktől kapjuk. Nem kérjük, kapjuk. Indulásunkról ők döntenek. Érdekes, hogy bár biológiailag csak az anya szül, vagyis csak ő a szülő, mégis a nyelv az apát is teljes jogú szülőnek hívja. A nyelv, mint a hagyomány letéteményese a két őstárgyunkat azonos jogokkal őrizte meg. És ez így van jól. Szüleink életünk meghatározó tárgyai. Őstárgyak. Hozzánk való viszonyuk – hiszen mi is tárgyak vagyunk számukra – alapvetően meghatározzák későbbi sorsunk alakulását. Az őstárgyak későbbi fejlődésünk során is kiemelt szerephez jutnak. Szüleink a csecsemőkortól a párválasztásunkig, sok esetben még azután is, minden életszakaszban sajátos, csak rájuk jellemző módon viszonyulnak (a nem viszonyulásuk is viszonyulás) hozzánk. Így teljesen érthető módon a legősibb és egyben legösszetettebb tárgymegszállásunk szüleink felé irányul.

Az őstárgyak megszállása

Az tárgyakkal való viszonyunkat a tárgykapcsolat elméletek taglalják. E napjainkban is fejlődő pszichológiai elméletek szerzői részletesen kutatják és elemzik tárgykapcsolataink alakulását. Saját életem tanulsága szerint is úgy gondolom, hogy a felnőtt lét alapfeltétele ezen ősi tárgymegszállásaink visszavonása. Szebben fogalmazva úgy gondolom, hogy amíg szüleink, anyánk és apánk nincsen békességben lelkünkben, illetve nyugvóponton szívünkben, addig nem nevezhetjük magunkat érett felnőttnek.

Mi is a nyugvópont?

Mint korábban írtam, tárgyainkat érzelmekkel ruházzuk fel. Édesanyánkat imádjuk, apánktól rettegünk, persze ez lehet fordítva is. Ezek a lelki energiák, amiket az imádom, utálom, haragszom rá szavak reprezentálnak, olyan lelki rendezetlenséget konzerválnak, amire csak ingatag felnőttkor építhető. Mindkét szülő harmonikus szeretete elemi feltétele az egészséges továbbfejlődésnek. E szeretet akkor lehet harmonikus, kiegyensúlyozott, ha tárgymegszállástól mentes. Ez az energia visszavonás, a szülőkről való leválás semmiképpen nem jelent elzárkózást, elkülönülést. Ez ítélkezésmentességet jelent. A szülők érzések nélküli szemlélését jelenti, az érzelmekkel való felruházásuk helyett.

Ha nem imádom, istenítem, ha már nem fáj a hiánya vagy nem indukál dühöt, haragot a fényképe, ha elültek a veszekedések és kezének érintése szívbéli melegséget jelent, ha ott ring akár csak emlék-jelene, szeretetem akkor energiamentes, akkor vontam vissza minden sorsomból rávetített-rávetült energiámat, akkor van jelen sziklaszilárd nyugvópontként az életemben anyám és apám, amely alapra bizton tudom építeni további fejlődésem.

Természetesen ez az energiamentesség idealisztikus állapot, sosem lehet teljes, az energia visszavonása teljességgel nem sikerülhet, mert a szüleinkkel való őskapcsolataink nyoma mindig ott kísér életünk folyamán.

Fontos ezt az életszakaszpontot megélni még a gyerekvállalás előtt. Akinek sikerül, az sokkal nagyobb eséllyel indulhat az amúgy még ezer és ezer másféle buktatóval, nehézséggel tarkított életcsatájába.

Az első rend

Ahhoz, hogy egy színházi próbán a darab színrevitele érdekében dolgozni lehessen, valamiféle rendnek kell lennie: ott legyenek a helyükön a színészek, időben érkezzen a műszak, a rendező is felkészülten érkezzen.

Ahhoz, hogy egy diák hatékonyan tudjon tanulni otthonában, ott is valamiféle rendnek kell lennie. Benne is, körülötte is. Nem kell túl nagy rend, de nem árt, ha úgy ül neki a feladatoknak, hogy nem ragad a keze a lekvártól, ha az asztalán nem tornyosulnak a játékok dobozai, ha füzetét nem a nyolc másik füzet tetejére próbálja elhelyezni.

Talán az életünk is ilyesmi. Nem árt, ha úgy próbáljuk élni, hogy benne valamiféle rendnek kellene lennie.

Sokféle módon lehet ezt a rendszükségletet megközelíteni és többféle rend is van. Rend a lelkemben, rend a testemen, a testemben, rend a kapcsolataimban. A rend nagyon nehezen megközelíthető fogalom, hiszen roppant viszonylagos kategória.

De egy valami meghatározása egyszerűbbnek tűnik: a rendek közötti prioritás kérdése. Melyik rendnek kell legelőször rendnek lennie, ahhoz, hogy a többi rend is működhessen.

Azt hiszem, erre jött rá a családállítás.

Annak a rendnek kell legelőször, lehetőleg hibátlanul működnie, amelynek leképeződése meghatározza a többi rendet: a szeretet rendjének. A klán (család) dinamika rendjének kell legelőször a helyére kerülnie, vagyis annak, hogy hogyan látjuk azokat, akik az életet adták nekünk és azokat is akiknek mi adtuk az életet. Akik körülöttünk létről vagy nemlétről dönthettek, dönthetnek.

Ha ebben a primer rendben, a szeretet rendjében nincs a helyén mindenki, akkor annak szükségszerű negatív következményei, kihatásai lesznek a többi, az életünk egyéb területein működő rendekben.

Sokan azt gondolják, hogy a családállítás csodaszer. Szerintem nem az. Hiszen nem biztos, hogy ha a szeretet rendje jól működik, az összes felmenő és utód, fontos személy, klántag ismert, az őt megillető helyén kezelt, akkor az ember minden területen jól helyt áll. Nincs kényszerkapcsolat.

De a boldogság elérésének valószínűsége ugrásszerűen megnövekszik.