Gatsby DiCaprio

Három hölgy ismerősöm a vetítés után elsőként azt jegyezte meg, hogy DiCaprio bizony nem jó választás Gatsby szerepére. DiCaprio nem Gatsby – mondták egyhangúlag.

Tegnap este három dében hullott a szerpentin a mozivászon felett a Nagy Gatsby bemutatóján. A látvány magával ragadó, bár a giccs, mint műfaji meghatározás többször is elhagyta beszélgető partnereim száját. Azóta mini közvéleményt kutattam férfi ismerőseim között, meglepetésemre ők egyhangúlag jónak tartják a címszereplő színész választást.

Vajon mi lehet, ami a női beszélgető partnereimet idegesíti és a pasikat meg nem. Én is a pasikkal értettem egyet, szerintem is DiCaprio jó Gatsby-re. Igaz, előbb a színész játékával ismertem meg a fitzgeraldi karaktert, a regényben később megismert Gatsby számomra a moziban hitelesnek tűnt.

Sokat gondolkodtam, mi lehet az, ami a női és a férfi megközelítést ilyen mértékben és ennyire azonosan befolyásolja? Mindenki elismerte, DiCaprio jó színész, jól alakítja a figurát, de a nők kiemelték, hogy a regénybeli karakter nem a DiCaprio nyújtotta férfialak.

Mit is várnak a nők – kérdeztem magamtól. Szerintem azt, hogy Gatsby egy jó pasi. Én azt hiszem, hogy hölgy ismerőseim itt sétáltak be a rendező csapdájába. Gatsby egy szép pasi, megjelenése megnyerő, elegáns, mosolya csodálatos, csak éppen a legfontosabb hiányzik belőle. A férfiasság. Az erotikus kisugárzás. Amit egy nő a derekában borzongva érez. Nekünk pasiknak meg talán azért tetszik ez a Gatsby mert nem érezzük konkurrenciának.

Gatsby-t nem érinti meg Eros szelleme. Hiányzó erotikus mélységeit birtoklással akarja kompenzálni, amibe végül is belebukik. Nem elégszik meg az öleléssel, szerelme csókjaival, ragaszkodik ahhoz, hogy Daisy megmondja férjének, hogy férjét sohasem szerette.

Gondoljuk egy kicsit tovább...

DiCaprio pont azért hiteles nekem, mert hiányos. Talán hölgy ismerőseim azt a férfi képet kérik számon a rendezőtől, amit ők maguk vágynak egy igazi férfitől. Rávetítik igényeiket a karakterre és amikor a visszatükröződésben csalódnak, kimondják az ítéletüket: rossz a színész választás. Igen, igazuk van: ahhoz képest, amit elvártak, valóban rossz a választás. De kérdés, mit akart az író és a rendező a karakterrel elmondani?

Számomra Gatsby sorsa szimbólum értékű. Gatsby csillogása, külsősége elkápráztat, de belső értékei alapvetően hiányosak. Életútja is ezt bizonyítja.

A szegénységben felnövekvő kisgyerek szüleit kiveti szívéből: Isten fiának tartva magát 15 évesen otthagyja a szülői házat. Fiatal felnőttként szerelmes lesz Daisybe és első szerelme csókja az istengyereket leszállítja a földre. Az első világháború elválasztja a szerelmeseket. Ez a szerelem és az azt követő szerelem sóvárgás minden lépését meghatározza. S amikor az időközben máshoz férjhez ment szerelmét ismét magához ölelheti, ezzel nem elégszik meg. Birtokolni akarja és követeli a nőtől, mondja ki, hogy férjét sohasem szerette. Tehát nem a válást követeli Gatsby, hanem egy olyan mondat kimondását, ami egyértelműsítené az elvesztett kedves érzelmeinek teljességgel való birtoklását. 32 évesen, a volt istengyerek szívébe golyó fúródik. Az író véleménye egyértelmű e sors tragikus voltáról.

Gatsby az amerikai álom megtestesítője. A vagyon, a birtoklás révén való, a boldogságot biztosító felemelkedés illúziójának hordozója. A Gatsbyt alakító színész csakis “rossz” lehet, mint pasi. A hiányt kell reprezentálnia. És ezt DiCaprio alakítása hitelesen hozza.

Hasítás a politikai újságírásban

Hallgatom a politikai újságírókat. Így fogalmaznak egy politikai cikkről „ezek abszurd gondolatok...” Nézzük csak...!

Az abszurd szó a Kislexikon szerint értelmetlen, esztelen, képtelen lehetetlen dolgot, gondolatot takar. A politikai cikk tehát egy nézőpontból esztelennek, képtelennek tűnik. Nekem most, a pszichológia vizsgámra készülve, egy másik szó jutott eszembe: hasítás.

Elmondom, miért.

Amikor egy pszichés mechanizmus a jót és a rosszat nem tudja egy helyen kezelni, vagyis egy dologról vagy csak jót vagy csak rosszat tud elképzelni, akkor ezt a pszichológia ’hasításnak’ hívja. A fejlődéslélektan képviselői szerint ez egy olyan állapot, amely csecsemő korban normális. Azonban ha ez a jelenség valakinél bármilyen okból később is megmarad, akkor őt a pszichológia és a pszichiátria zavart pszichés működésűnek tartja és a pszichotikus jelzővel illeti. Vagyis, ha valaki felnőttkorában a világot fekete-fehérben látja, az hasít, és a személyiségszerkezete pszichotikus zavarokkal terhelt.

Én ezt a hasító gondolatmenetet láttam egy politikai cikkben.

A cikkíró azonnali megoldást sürget a magyar társadalom rosszának leválasztására. Tehát nem a rossz integrációjáért szól, hanem pont fordítva, a rossz differenciációja mellett érvel. Nem a rossz ellen uszít, nem a rossz gyűlöletére sarkall, hanem a rossz azonnali, bárhogyan történő elkülönítését és megszüntetését követeli.

A hasítást, ezt a pszichés mechanizmust, Anna Freud énvédő mechanizmusként definiálta, amely a éretlen elhárító mechanizmusok egyike. Az elhárító mechanizmusok védik az ént az őt szorongással telítő belső és külső jelenségekkel szemben. A cikk íróját a mai Magyarországon működő rossz elviselhetetlen szorongással terheli. Ezt fogalmazza meg sokadszor. Saját maga védelmében is sürgeti a hasító megoldást, védekezik a maga tudatszintjén a rossz ellen, működése így pszichotikus.

A rossztól való végleges megszabadulásra több példa volt már a történelemben. Azoknak kigondolóit, irányítóit ma elmebetegnek minősítik. A pszichotikus megnyilvánulás nem egyszerűen uszít, nem sarkall tudatosan gyűlöletre. A pszichotikus működésű személy igazsága teljes tudatában szeretem-gyűlölöm részekre hasítva látja és láttatja a valóságot és ennek szellemében javasolja megoldásait.

Így a politikai megnyilvánulás egy adott történelmi helyzetben tragikus kimenetelű is lehet.