A fogas

I.

Tudod, mivel ébredtem valamelyik reggel? Egy hasonlattal. Jó, rendben, minden hasonlat sántít egy kicsit, így ez is. De jó közelítéssel ismerteti meg, amit el akar mesélni.

Fogas. Üresen áll az előszoba sarkában. Mondjuk egy tonett-fogas. Legyen öt karú. Most ismét divatos lett ez az anno kávéházakra jellemző bútordarab. A fogas várja a bulira érkezőket. Kinn hűvösre fordult az idő, esik is egy kicsit. Sorra érkeznek a vendégek, és a fogas megtelik kabátokkal, dzsekikkel. Van közöttük majd földig érő téli kabát, bőrdzseki, suhogó aranyszínű nem tudom micsoda, hatalmas gallérú bunda. Szegény fogas már a második sort is egyensúlyozza, és egy négyzetcentinyi szabad hely sem maradt rajta. Az alsó rész is tele ernyőkkel, egyik kabát lecsúszva támaszkodik a tonett alján.

No, ez a kép-hasonlat: egy fogas dugig ruhákkal, kabátokkal, kalapokkal, ernyőkkel. A fogas egyetlen eredeti elemének egyetlen porcikája sem látszik ki.

Elképzelted?

Hol a hasonlat? Én vagyok a fogas és nemén vagyok a rám akasztott kabáthalmaz. Én vagyok ott minden rámkerült tárgy mögött, az üres, tiszta „én-fogas”. Ha odanézel, mit látsz? Kabátokat, kalapokat, ernyőket. Amiket rám akasztottak. Aminek látszom, amiket hordozok. Ha belenéznék egy tükörbe, akkor egy nagy kabáterdőt látnék. Színes forgatag, de mégsem én vagyok. A probléma ott kezdődik, amikor (talán a terhelés miatt) azonosulok a kabátjaimmal és eltűnik eredeti fogas mivoltom.

Igen, a hasonlat sántít. A fogas nem lehet tudatában annak, hogy kabátok lógnak rajta. A fogas inaktív. A tudatosság aktív. A tudatosság révén az elmének csak rá kell ébrednie: mennyi mindent cipel, mennyi kabátot, színes ruhadarabot aggattak rá az idők történései. Ha ez sikerül: óhatalanul előtűnik a fogas.

II.

Fogasunkra a saját kabátunk is felkerül. De sokszor azt gondoljuk, hisszük, valljuk, érezzük, hogy olyanok vagyunk mint a kabátunk, pedig csak ránk került az idők során. Még nevet is adtak kabáthoz: Judit, Dani, Tamás, Karcsi. 

Ahogy a kabátok múltunk és jövőnk történései és nem mi magunk vagyunk, úgy elnevezéseik is csak változó tulajdonságokat jelznek. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell szabadulni tőlük. Semmi esetre sem. A fő feladat: tudatossá válni arra, hogy lógnak rajtam a cuccok. És arról hogy nem vagyok azonos egyikkel sem: nem vagyok azonos a rám akasztott tulajdonságokkal, nevekkel, eszmékkel. Ezek mindegyike változó, így tovatűnő. 

A rámaggatott vagy felvett kabátok és neveik változnak rajtam, cserélődnek időről-időre.

Ami állandó, az a buli előtt elhelyezett üres fogas. Én.

Nézőpontok és látásmódok

Antoine de Saint-Exupéry

„A világos látáshoz néha elegendő a nézőpont megváltoztatása” - vallotta Antoine de Saint-Exupéry.

Egyetértek Sain-Exupery-vel, néha elegendő. Annak, hogy általában elegendő legyen, biológiai feltételei is vannak: az agynak megfelelő mennyiségű és minőségű neurális összeköttetésre van szüksége, ami a fejlődéspszichológia és a neurobiológia tárgykörébe tartozó téma.

Jean Piaget

Piaget „három hegy” kísérlete óta tudjuk, hogy a másik nézőpontjának befogadása a kognitív fejlődés egy jellemző szintje után válik lehetővé. Piaget ezt a kognitív képességet decentrálásnak nevezte. Találó a szóválasztás: a dolgok megítélése többé már nem csak egyféle, centrális, hanem többféle, decentrális is lehet. Piaget e képesség kialakulását a kisiskolás korra tette. A mai fejlődéspszichológia korábbra teszi ennek a kognitív működésnek a megszilárdulását, de senki nem vitatja ennek a fejlődési szintnek a létét.

A mindnyájunkat körül vevő világból érkező információkat személyiségünk szűrőjén át fogadjuk majd értékeljük. Ezeket a kultúrára és történelmi korra is jellemző értékelési módokat, másképpen nevezve osztályozási vagy kategorizálási módokat öt nagy csoportba osztom: az ösztönös, a szubjektív, az objektív, valamint a holisztikus és a szemlélődő módozatokba.

Az alábbi táblázat egy saját megközelítést alkalmaz a látásmód és a nézőpont összevetésére (*)

Látásmód	Hogy fogad egy másik nézőpontot?
Ösztönös	Eltiporja, vagy rajong érte
Szubjektív	Tiltja, támogatja vagy tűri
Objektív	Vitában megpróbálja legyőzni
Holisztikus	Rendszerezi, elfogadva besorolja
Szemlélődő	Nem minősíti, elfogadva szemléli

Az ösztönös kategorizálási módban a minket körül vevő világ egy zavarodott, rendezetlen, vagy csak nagyon kevés összefüggést tartalmazó környezet képét mutatja. Az emberek közül van, aki kifejezetten szimpatikus, és vannak nagyon ellenszenvesek. Néha aki tegnap szimpatikus volt, ma éppen az ellenkezője. Sokszor érezzük, hogy le tudnánk csapni valakit, mert teljességgel érthetetlen módon akkora baromságot művel. Gyűlölni éppen úgy ér, mint isteníteni valakit, vagy valamit.

Változni, változtatni nem kell, mivel azt nem is lehet. Az ellenséget el kell törölni, a rossz úgy sem változik meg soha. A predesztináció hatalma áthatja a szaporodást. A genetika, a statisztika meghatározza a selejtes egyedet. A biztonságot ígérőt kell követni, mert csak így lehet a zűrzavarban túlélni. A külső tanácsok közül arra kell figyelni, ahol a legjobb ajánlatot kapjuk.

A halálbüntetés természetes, elengedhetetlen. A selejt az selejt, nincs erről mit vitatkozni. Aki nem tanul, azt meg kell buktatni, addig kell buktatni, míg be nem törik a rendbe. A vitatkozó, meggyőzni akaró konfrontációt el kell kerülni, értelmetlen időtöltés.

A dolgokat nem kell nagyon értékelni. Az okok egyetlen pontra mutatnak mindig. Az első pillanat megmondja úgy is, melyik a jó és melyik a rossz. Vannak eleve rosszak, azokkal el sem kell kezdeni a diskurzust. Teljesen felesleges. A vita egyébként is a legfeleslegesebb dolog a világon.

Az ember ösztönösen tudja mi a jó és mi a rossz. Ha az ösztöneinkre hallgatunk, akkor kapjuk meg a legőszintébb választ az élet kérdéseire. Ami a szívünkön, az a szánkon, az őszinteség minden felett áll. Az ember érzelmei arra valók, hogy hallgasson rájuk. Az okoskodást el kell utasítani. Tudomásul kell vennünk, hogy az élet jóból és rosszból áll, lehet ezt tagadni, attól még igaz.

A szubjektív kategorizálási módban a minket körül vevő világ három nagy részre tagozódik: a nekünk tetsző, a nekünk nem tetsző és a „még elmegy” minősítésű részre. A tapasztalat az, hogy vannak olyanok, akikkel együtt lehet működni és vannak, akikkel nem. Az előbbieket kell magunk köré gyűjteni. Az azonos elhivatottságú egyénekkel lehetséges csak a közös célt kitűzve elindulni a harcba. Csak olyanokkal lehet az ügyünket sikerre vinni, akik velünk azonosképpen gondolkodnak.

Vannak olyanok azonban, akikkel nem lehet zöld ágra vergődni, ezek a rosszindulatúak. Ezeket el kell távolítani minden olyan helyről, ahol árthatnak a fejlődésnek. Vannak olyanok is, akik nem olyan rosszak, hogy eltávolítsuk, de nem is eléggé hasznosak, hogy magunk mellé vegyük őket. Ezeket meg lehet tűrni, de korlátozni kell jelenlétüket.

A büntetés és a jutalmazás fontos eszköz. Dönteni kell mindenkiről. A minőség és a munka szent és meg kell mondani, hogy mi a követendő cél. Szabályokkal, korlátokkal terelni kell azokat, akik nem felelnek meg a kívánt eszméknek. Az iskolában az osztályozás elengedhetetlen kelléke a tanár-diák kapcsolatnak. A jegyek nélkül honnan tudná a diák, hogy a tanárok mit gondolnak róluk, és merre kell fejlődniük.

Alapmotiváció a változtatni akarás és a győzelem. A világot meg kell jobbítani, a rosszat át kell alakítani jóvá. A tömegeket meg kell győzni az igazságról. Minden eszközzel ki kell termelni a kívánt módon, az azonosan gondolkodók kritikus tömegét, hogy a világ felvirágozzék.

Az osztályba sorolás nagyon fontos momentum. E nélkül nem tudnánk megmondani, mi a helyes és mi a helytelen. Központi direktívákat kell kidolgozni ahhoz, hogy az emberek tudják, mihez tartsák magukat. Enélkül káosz és anarchia uralná a világot. A szabadságot nem szabad olyanná tenni, ami az anarchiát táplálná, tehát szabályozni kell.

A konfrontációt fel kell vállalni. A halálbüntetésre még szükség van. Bizonyos minősített esetekben az elkövetővel szemben az egyetlen lehetséges elégtétel az elkövető legalizált megölése. A jobbító vitának van helye, de az értelmetlen felforgató gondolatokat el kell takarítani az útból.

A minőség egy demokratikusan kiválasztott megítélőtől függő kategória. A megítélő egy dolog minőségét egy magasabb, ideális minőséghez hasonlítja. Az a jó, ami ennek megfelel. Aki megbukik, az egyes. Addig kell buktatni, míg az elégséges alapminőség nem áll be. A teljesítményeket a központi elvárásokhoz kell hasonlítani. E szerint kell a gondolatokat, az eredményeket, az embereket támogatni, tűrni vagy éppen tiltani.

A dolgok minősége mindig összehasonlításon alapszik. A jót, az igazat a legkönnyebb úgy definiálni, hogy meghatározzuk a rosszat. A jó attól jó, hogy nem rossz. Például elmondom, hogy mi a fejlődés, miközben azt is részletesen elmondom, hogy mi nem fejlődés. A minősítés nem csak a mellette szóló minőségeket, hanem a helytelennek tartott minőségek tagadását is tartalmazza. Ez a kizáró érvelés biztosítja a valódi, az igaz minőségek meghatározhatóságát.

Az érzelmekkel vigyáznunk kell, általában rossz tanácsadók. A mély meggyőződés sokkal teljesebb igazságot hordoz, mint a zsigeri, érzelmes reakció.

Az objektív kategotizálási módban a minket körülvevő világ elemei egy logikusan magyarázható elrendeződésben működnek. A tárgyak, jelenségek az őket megfigyelő és elemző emberektől objetív elkülönültségben léteznek. Azt tudjuk, hogy még nem tudunk mindent a világ törvényszerűségeiről, de biztosan kijelenthetjük, hogy a tudományos kutatás előbb vagy utóbb választ fog adni az összes nyitott kérdésre. A jelenségek sokszínűek, amik az anyagi világ és a természettudományok objektív összefüggései alapján értehetőek meg.

Kutani és gondolkodni kell, vitafórumokon kell keresni a megoldásokat. Az alapmotíváció a vita, de nem szabad azonban olyan javaslatokat a vitába befogadni, amik nem konkrét elemeket tartalmaznak. Olyan érveket hoznak be, amik nem mérhetők, nem vizsgálhatók objektív eszközökkel. Az egyén belső folyamatai mindig az egyén által torzultak, így tudományos, objektív megközelítéssel nem vizsgálhatók. A szubjektumot, mint torzító tényezőt mindig figyelembe kell venni, és befolyásolását a lehető legkisebb mértékűre kell zsugorítani.

A holisztikus kategorizálási módban a minket körül vevő világ tárgyai, jelenségei egy rendszer kapcsolódó elemeiként látszanak. A tárgyak, jelenségek nem a megítélőtől függően jók vagy rosszak, hanem a rendszerben elfoglalt helyük szerint jellemezhetőek. Így egy forma (tárgy, jelenség, gondolat) a rendszerben elfoglalt helye szerint lehet egyszerre akár jó és rossz is.

A minősítés, az osztályozás alapja nem egy nézőpontú, hanem rendszerszemléletű. A holisztikus osztályozás alapja egy teljességre törekvő rendszer leírás. Nem minőségekben kell gondolkodni, hanem alternatívákban. Keresni és tisztelni kell a más lehetőségeket. Egy kérdésre mindig többféle válasz adható. A vitának nincs értelme, de nem azért mert csak egy igazság létezik, hanem ellenkezőleg: több igazság létezik, amik között nem kell nyertest hírdetni. Az egymásnak ellentmondó "igazságok" mindegyike a rendszerben helyére kerül és ott így békességre talál.

A minősítés a fejlődésen alapul. Tulajdonképpen nem minőségek vannak, hanem a rendszerben elfoglalt helyek. Két jellemző ír le egy formát: a rendszerben elfoglalt helye és változásának mozgása. A formák megjelenésének módjait önmagukhoz kell hasonlítani. Az értékrend alapja a fejlődés. A formák változása látszólagos: nem a formák tulajdonságai változnak, hanem a megfigyelő tudatossága. A tudatosság változása belülről fakad, minden változás önmagától következik be.

A szemlélődő látásmódban nincsenek kategóriák. Tudjuk, hogy a gondolatok, érzetek, érzések nem stabil kategóriák: azok nem a tárgyak, a jelenségek állandó, osztályozható tulajdonságai. Tudjuk, ha nem ragaszkodunk a felbukkanó gondolatokhoz, érzetekhez, érzésekhez, akkor azok nem állandósulnak, átáramolva rajtunk egyszerűen tovatűnnek. Ezért kategóriákra sincs szükség.

A minket körül vevő világ jelenségeinek, eszméinek, tárgyainak tulajdonságaival való azonosítása illúzió. Ezeket a "tulajdonságokat" nem a tárgyak hordozzák, hanem mi akasztjuk rájuk. Minden jelenségre, tekintet nélkül annak tartalmára "igent" mondunk. Ez az "igen" nem értékítélet, hanem a jelenség létének elfogadását jelenti. Tudatosan jelen lenni, megfigyelni, nem ítélkezni, nem ragaszkodni. Ezek a minőségeknek vezetik cselekedeteinket.

Richard Rohr a misztikusok szemével így láttatja ezt a világszemléletet:

„A legtöbb kora keresztény író ezt a radikális felfogásbeli váltást, amelynek során elfordulunk ítélkező és elkülönült énünktől, szemlélődésnek nevezi.

A hészükhaszta ortodoxiában a szív imájaként ismert. 

Az iszlám szúfi ágában ez az elragadtatás.


Dzsalál ad-Dín Rúmi

A zsidó haszidizmusban úgy nevezik, hogy „a bennünk lévő isteni szikra” szerint élt élet.


A buddhisták meditációnak, ülésnek vagy gyakorlásnak hívják.


A (legkorábbi) védántikus hinduizmusban úgy beszélnek róla, mint nem kettős megismerésről vagy egyszerűen légzésről.


A természeti vallások magával a természettel vagy a Nagy Szellemmel való közösségben találták meg, a tánc, a szertartás vagy a szexualitás révén: „őseredeti részvételként”.


Ahogy Rúmi fogalmazott: „Ezer módja van annak, hogy letérdeljünk és megcsókoljuk a földet.”

Irodalom:

Richard Rohr: Most – Tanuljunk meg látni a misztikusok szemével!
http://ursuslibris.hu/most/

(*) Köszönet feleségemnek, Julinak az elnevezések körüli segítségért