Szeretetkör

"Ha az édesanyánk életünk első fél évében eleget hordoz a testén, akkor az idegrendszerünkben kialakul egy olyan rendszer – tulajdonképpen egy biológiai anya –, amely stresszhelyzetekben védi a szervezetünket. Olyan, mint a lengéscsillapító, arra szolgál, hogy ha megrázkódtatás ér bennünket, akkor ne omoljunk össze, ne reagáljunk szélsőségesen, hanem viszonylag kicsi legyen a kilengés, és ne károsítsa a szervezetünket. Az egészségpszichológia kimutatta, hogy ha a babát az anya az első fél évben a lehető leggyakrabban magával hordozza – nagyszerű hordozókendők vannak erre a célra –, akkor a gyereknek a későbbiekben nagyobb tűrőképességű lesz az idegrendszere, kisebb valószínűséggel lesznek pszichoszomatikus betegségei."

Az idézet Prof. Dr. Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak című könyvéből való.

Ismét bezárulni látszik számomra egy logikai kör.

A szeretetről.

Úgy tűnik, az egészséges fejlődésünk elengedhetetlen kelléke a szeretet.

Megszületünk. Kötődni akarunk, szinte az első pillanattól keressük a kapcsolatokat. Ma már tudjuk, hogy agyunk születésünkkor sejtjeinek számát tekintve döntő részben kialakultnak tekinthető, azonban a működést meghatározó agyi összeköttetések számát tekintve igen csak kialakulatlan. Az agy "huzalozásának" döntő része, kb 82%-a, életünk első két évében alakul ki. Ezek az agyi kapcsolatok a környezethez való illeszkedést is szolgálják, tehát kialakulásukban meghatározók a környezeti hatások. Az így létrejött agyi huzalozás, vagyis az összeköttetések száma, bonyolultsága szoros összefüggést mutat az intellektussal, a megismerési, tanulási folyamatokkal, az érzelmi fejlettséggel, végső soron az élet minőségével. 

Az első életévek tehát a ráhangolódás időszaka, az agy környezetére hangolódik. Agykutatók képalkotó eljárással (fMRI) összehasonlítottak egy árvaházban felcseperedett gyerekagyat egy szerető családi körülmények között fejlődő gyermekével, a különbség sajnos megdöbbentő volt.

Nagyon leegyszerűsítve a képet, ha a fejlődő csecsemő illetve kisgyerek nem kapja meg az óvó, szeretető, elfogadó környezetet, fejlődése visszamarad, agyi rendszerei fejletlenek lesznek, ami később komoly gondokat, szorongást, depressziót, félelmeket okoz, fogalmazhatunk úgy is, felnőtt lelke fájni fog. A fájdalom pedig arra fogja sarkalni, hogy megszabaduljon azoktól. Keresni fogja később, kamasz korától szinte biztosan, a megszabadító megoldásokat. A mai világban nem is kell nagyon keresnie, sajnos tálcán kínálják az anyagi érdekektől átitatott hamisabbnál hamisabb megoldásokat.

Az agyi rendszerek fejletlensége, kialakulatlansága tehát olyan megoldások felé terel majd, amelyekkel ezek a hiányosságok pótolhatóak. Ilyen agyi rendszerek például a jutalmazó, öröm szabályozó rendszer, az elutasító, „nemet” mondani tudó rendszer. A kutatások azt bizonyítják, hogy ezek az agyi struktúrák különféle vegyületekkel kommunikálnak. Ezeknek az átvivő anyagoknak a szintje és maga az átvitel minősége felelős egy sor, az életben nélkülözhetetlenen dologért, például a bánatért vagy az örömért. Ha az agy örömért felelős dopamin rendszere alulfejlett, hibás, akkor az öröm hiányzik, vagy kevés. És ezt az ember az lelki fájdalomként éli meg. Ekkor baj van. Nincs kedvem felkelni sem. Megoldásnak látszik, ha kívülről viszünk be olyan (gyógy-) szereket, amik emelik a dopamin szintet. Vannak olyan tevékenységek is, amik emelik a dopamin szintet. Például a veszélyes helyzetek, a gumikötél-ugrás, a hegymászás stb. Tehát mesterségesen pótoljuk a kisgyerekkorban kialakult hiányzó láncszemet.

No és itt érkeztünk el az alap problémához.

Ha kívülről jön a megoldás, akkor anélkül nem lehet majd jól élni. Mert az öröm az kell. Az jó dolog. És ahhoz ragaszkodom, ha megtapasztalom, akkor azt mindenáron meg akarom tartani. Megszerezni és megtartani. Ha vele könnyebb, ha vele jó, akkor nélküle rossz. Nélküle fáj. Az örömöt hajszolom, ehhez jogom van, ez nekem jár. De valójában egy anyagot juttatok be a testembe, tehát nem közvetlenül én termelem ki az örömömet, hanem más valaki/valami: a doki, a dealer, akitől kapom a receptet, vagy a cuccot és a szer, a „gyógy”szer, amit bejuttatok.

Kialakul a függőség.

Az agyi folyamatok külső megsegítése anélkül, hogy a agyat megtanítanánk saját maga járni, veszélyes próbálkozás. A drogok, az addiktív cselekvések márpedig ezt teszik agyunkkal. Átveszik az agyban azokat a kulcsfontosságú szerepeket, amiket az agynak magának kellene elvégezni. De szegény agy nem tudja elvégezni, mert például kisgyerekkorában a gondoskodó szeretet hiánya miatt működése korlátozottá, vagy elégtelenné lett.

De adódik egy lehetséges jó megoldás is. Nem könnyű, de létező megoldás.

Az agynak van egy zseniális tulajdonsága. Úgy néz ki, az agy később is, felnőtt korában is képes összeköttetéseket létrehozni. Távolról sem olyan könnyen, mint az élet első három évében, de az agyi plaszticitás jelen van. Úgy tűnik, ha egy ember felnőttkorában megfelelő törődést, szeretetet kap, az agy plaszticitása révén van esélye a hiányzó agyi rendszerek pótlására. Végül is itt zárul be a logikai kör: a pszichoterápiában, de szerintem a hétköznapi életben is ezért tud a szeretet gyógyítani. Ezért mondja ma egyre több pszichoterapeuta, hogy bár fontosak a terápiás módszerek, de valójában a legfontosabb gyógyító elem a terápiás kapcsolat minősége, ami szerintem maga az empatikus, feltételektől mentes, elfogadó szeretet.

A kör bezárult. A kisgyerekkori fejlődést biztosító szeretet hiánya agyunkat hátrányba hozza, ez később komoly működési zavarokat okoz. Az ezzel járó lelki fájdalmak arra sarkallnak minket, hogy megoldást keressünk, ami sajnos gyakran zsákutcába vezet, függőségbe sodor minket. Ebből a zsákutcából először vissza kell fordulni, hatalmas, szenvedésekkel teli munkával kijönni, majd terápiás segítséggel, vagyis türelemmel, szakértelemmel és szeretettel kialakított új utcában folytatni tovább. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, tudom, a valóság ennél kegyetlenebbül bonyolultabb, de ha a bajban lévő el tudja fogadni ezt a gondolatmenetet, az szerintem már fél siker.

Még valami.

Ha a gondoskodás, a szeretet agyi összeköttetéseket tud létrehozni, vagy a hiánya nem létrehozni, ha a szeretet meglétét így le is lehet fényképezni, akkor a szeretet tulajdonképpen teremtő erővel bír, anyagot tud létrehozni. Akkor lehet, hogy a szeretet egy energia, ami anyaggá tud válni és ez az anyag, ebben az esetben az agyi összeköttetések láncolata?

Lennon, a sóvárgó

John Lennon/Plastic Ono Band

Mother

Mother, you had me but I never had you,
I wanted you but you didn't want me,
So I got to tell you,
Goodbye, goodbye,
Farther, you left me but I never left you,
I needed you but you didn't need me,
So I got to tell you,
Goodbye, goodbye.
Children, don't do what I have done,
I couldn't walk and I tried to run,
So I got to tell you,
Goodbye, goodbye.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home...

1970.

Mennyit lógtam rajta gimis koromban és menyire semmit nem értettem meg belőle!

Ma egy kanadai pszichiáter professzor, Dr Máté Gábor előadását hallgattam meg az ELTE aulájában. A Libri kiadó cipelte szegényt oda, mert megjelentette a második könyvét is magyarul, címe: A sóvárgás démona. A professzor valójában persze magyar, családja '56-ban, 12 éves korában vitte ki a kiskamaszt külhonba, ahol doki lett és kőkemény világba csöppentette magát. A most 68 éves professzor, aki kinézetre húsz évet is letagadhatna, szomorú tekintettel, de annál határozottabb kiállásával saját koncepcióval állt elő az addikciókkal kapcsolatban.

Lényege, ne bántsd a drogost, inkább értsd meg őt. Ehhez ad több, mint 600 oldalas segítséget ez a nagyon fontos könyv. Dr Máté Gábor megjárta azokat stációkat, mint résztvevő, mint segítő, ahol a függőség – nem csak drogfüggőség - az úr.

Előadása végén hívta fel figyelmünket a dalra, némi Lennon életrajz ismeret megemlítésével. Lennon papa a családját, John ötéves korában elhagyta. Édesanyját, aki John nevelését nővérére bízta, egy részeg rendőr halálra gázolta. John anyját tizenhét évesen vesztette el. Lennon élete végéig drogfüggő volt, mesélte Máté doki. Az ópium segítette John Lennont elviselni azt a veszteséget, amit szülei hiánya jelentett. A Beatles felbomlása után Lennon és Yoko részt vett Dr Arthur Janov professzor által kidolgozott Primal Therapy nevű pszichoterápián. Janov az őskiálltás terápiával, ami a magyar Ferenczi Sándor és az osztrák Wilhelm Reich gondolatait is integrálja, a korai gyerekkorban elszenvedett traumák feldolgozását célozta meg, nem is sikertelenül, mert Lennon e terápiát később fontosabbnak nevezte életében, mint a Beatles-t.

Nos, ha ezeket a tényeket figyelembe véve meghallgatjátok ezt a dalban kódolt őskiálltást, akkor talán kicsit többet lehet megérteni a drogosok lelkiállapotairól.

Amely lelkiállapot sokkal mélyebben gyökerezik, mint ahogyan éppen látszik.


"Children, don't do what I have done,
I couldn't walk and I tried to run..."

* * * * *

Dr Máté Gáborral beszélget Sárosi Péter, TASZ, Drogpolitikai programvezető,

Budapest, 2012. Október