Kiss Tibinek

Tibi, Kiss Tibi, mondd, mi szükséged van neked a Budapest Bár virga-kuplé estjében a 30-as évek romantikájában elidőzni? Baromi klassz mély hangoddal lazulsz velük? Baromi klassz kiállásoddal csatangolsz a szinpadon és megközelíthetetlen férfiként ott vagy, de mégsem vagy velük? Hol vagy te Kiss Tibi? Egyáltalán ki vagy Te?

Tegnap este választ kaptam a kérdésre, mert közvetlen közelrőr ott lehettem veled az Aranyakkord (hú de balfasz nevű) formációddal és egy óra alatt megérteni vélem ma reggel a kisstibiségedet.

Tudod, Cohen jutott sokszor az eszembe. A verseid egyéni stílusa, a képek, amikben kifjezed magadat dalról-dalra közelebb vittek hozzád. A hold, a szív, az el-ne baszd, az igéid, mind-mind bemutatták a kisstibiséget. Láttalak a konyhádban hajnalban, éreztelek a Kis Herceg élményedben, ahogy a szeretetről egy pillanat alatt tudsz rittyenteni egy dalocskát.

Nagyon élveztem a tegnap esti koncertedet, mégis hiányok is megjelentek a elmém hajnalszagú horizontján. Vajon miért kiabálsz olyan sokat, miért nincs szinte egyetlen dal sem, ami a hangod mélységeit hozza főszerepbe? Majd 80 évesen? Cohen ott fürdik a basszusában 80 felett, majd akkor nyugszol le Te is, ha kirabol a managered és elvonulsz és meditálsz évekig?

Tibi, azt érzem rajtad, hogy kapcsolódni akarsz a transzcendenssel, de egy kibaszott vastag fal van köztetek. Pedig a átlátsz a falon túlra, élményeid vannak onnan, mégsem stabil a kapcsolat.

Cohen 80 felé már egyedül ment előre, írt és zenélte a verseit, egészen nyugisan, szelídült, míg Te még mindig ketten vagytok, és sokszor egymással szembe mentek és a falat okoljátok, vagy csak szenveditek, pedig az a fal nincs is, az a fal kettőtök virtuális kreálmánya.

Tibi, szurkolok, hogy fedezd fel, értsd meg és haladd meg azt a kreálmányt, az ördögi kettősséget, és érkezz meg még alkotóerőd teljében az angyali otthonodba, az egységbe.

2024. július 25.

Isten - apropos

A tegnap látott Isten című darab bennem is egy sor kérdést megfogalmazott. Az egyik különösen foglalkoztat még másnap is. Lehet-e egészségesnek mondani az olyan embert, aki egyébként testileg-lelkileg makkegészséges, mégis családi kapcsolataiban alapvetően megváltozott élethelyzete folytán be akarja fejezni életét.

Az életben maradás egyik, ha nem a legerősebb ösztönünk. A vízbe esett fuldokló az utolsó erejével is küzd életéért; az auschwitzi gázkamrák fulladásos tömeghalála a legkegyetlenebb kivégzések egyike; a színházi tüzekben menekülő tömeghalál jelentős részét az egymást agyontaposó túlélni akarók menekülése okozza.

Az életben maradás az egyén alapkésztetése és egyben alapszükséglete is. Alapkésztetés emellett az evés-ivás-táplálkozás, az alvás, a szaporodás-fajfenntartás és a szexualitás. Ezek az alapkésztetések megegyeznek az állatvilágban lévőkkel, az ember esetében ez az öt alapkésztetés kiegészül eggyel, a fejlődés alapkésztetésével.

Bármelyik alapkésztetés működése sérül, akadályozott, hibás és az alapszükséglet kielégülése csorbát szenved, a mentális (és nem ritkán a fizikai) egészség is vele sérül. Az egyén egészlegessége sérül, egész-ségét veszti el. Ezt a nem egészséges állapotot pszichés vagy mentális zavarnak nevezhetjük, a kialakuló kóros viselkedés a pszichopatológia tárgya.

Az emberi psziché képes az alapösztönök feletti uralomra. Az elme irányítása alá tudja vonni akár az alvás, akár az evés, akár az életben maradás ösztönkésztetését és azt felülírva nem evésre, nem alvásra vagy akár életben nem maradásra változtatja az irányt. Az első esetben a tudomány például az anorexia nervosáról beszél, a másodikban insomniáról, a harmadikban pedig az egyén destruktív viselkedéséről.

Mi történik akkor, ha az életben maradás ösztön kielégülése akadályoztatott, ha az elme azt fogalmazza meg, amit a darabbeli Kertész Anna, hogy elég, nem akarok tovább életben maradni, meg akarok halni.

Véleményem szerint bármelyik ösztönkésztetés akadályoztatása megváltoztatja az egészségest, megbomlasztja a harmóniát és végső soron egészségtelen döntéseket és viselkedést hoz létre. Így hibás az a vélekedés, hogy a darabban megismert szereplő pszichésen teljesen ép és egészséges.

A darabban is megemlített ASL-beteg jogász, dr. Karsai Dániel esetében az életben maradás alapösztönére vonatkoztatott kérdés így hangzik: Lehet-e pszichésen egészségesnek mondani az olyan embert, aki a légzését végső soron ellehetetlenítő gyógyíthatatlan betegségben szenved, és e megváltozott élethelyzete miatt esetleg, valamikor majd be akarja fejezni életét.

Mindkét esetben lehet és kell segíteni. Csak éppen másképpen.

Karasai nem a haláláért, hanem az életéért küzd. „Akar a franc meghalni” -írta a Magyar Hang riportban. Elhiszem neki. Ő élni és nem halni akar. Kizárólag akkor akar meghalni, ha már az életét elviselhetetlenül szenvedéstelinek, kínokkal ellehetlenítettnek tartja ő és az orvostudomány.

Élni akar, de úgy, hogy mindig vehessen levegőt, úgy akar élni, hogy kifejezhesse magát és tudjon valahogy kommunikálni a környezetével. A helyváltoztatásról, a négy végtagjának munkájáról le tud mondani.

2024. január 18.

Ibsen TikTokba zárva

Világsikerré lehet egy videómegosztó ötlet, röviden és tömören hogyan lehet minél több kattintást bezsebelni. Ma már az ötfelvonásos darab is egyben, szünet nélkül megy le. Nincs is ebben semmi baj, ha a dramaturg és a rendező a szakmája csúcsán dolgozik és a hosszú jónak meg tudja csinálni a rövidített, legalább olyan jó változatát.

O’Niel Utazás az éjszakába Stúdió K előadása hozta ezt a truvájt. Nekem a ma este látott Katona-beli Hedda Gabler nem. A sztori pergetés, a rövidítések számomra nem jól szolgálták a legfontosabbat: a néző katarzisát. Sokszor éreztem a figurákat robotszerűen, mechanikusan ábrázoltnak, máskor láttam a rendező kezében a marionett zsinórokat végükön a színész-bábokkal.

Egy jelenetet kivéve nem éreztem hiteles, érzelmileg átélt feszültséget, általában csak ábrázolásokat, bár amit láttam és hallottam az stimmelt, Móricka-megoldást nem tapasztaltam sehol. Valahogy nem zajlott a színpadon dráma, csak színdarab. És az is néha olyan kockás megoldásokkal felvezetett, ami inkább mosolyogtató, mint beleélhetővé tette a figurát.

Takácsi Peti mozgása nem egy valós szaremberé, hanem egy marionett bábúénak hatott.  Cuki volt Eszter nagynénije, megmosolyogtató, de a felszeletelt dramaturgia ecsetszínfoltokat villantott fel és nem született meg a festmény. Legalábbis nekem nem állt össze egy koherens élménnyé.

Minden be lett mutatva, de alig rázott meg a sztori. Erőtlennek hatott ez az este. Pedig megpróbálták. Mi lehetett a baj?

Az tuti, hogy átbeszélték a darabot. A Katonában sok okos ember dolgozik. A szorgalommal sem lehet baj. Valami mégis rossz irányba sodorta ezt az előadást. Szerintem ez a valami a tömörítés, a dramaturgiai húzások használata, a TikTok-osítás. És ez korjellemző. Ma már aki nem gyors, azonnali, aki nem tarol az infóval, aki nem kápráztat el, az unalmas, az szürke, az húzzon el.

Márpedig a pszichorajzoláshoz számomra idő szükségeltetik. Ahhoz, hogy kirajzolódjon Hedda gonoszsága, nem csak történés, mondatok, mimika, hanem idő is kell. Az időkezelés borult fel ebben az előadásban. Olyan volt, mint amikor egy rajz gyorsított felvétellel alakul azzá, ami. Az eredmény káprázatos, de a kialakulások csodája, a rajzkészség bámulata, a születés varázsa csorbát szenved.

Oké, értem én, ki ez a Hedda Gabler. De ahhoz, hogy a drámát átéljem, hogy bennem megszülethessen a reakció a jellemére, ahhoz nemcsak értelem, hanem egy nagy rakás érzelem is szükséges. És ahhoz pedig másfajta dramatikus időkezelésre lett volna szükségem.

2023. március 28.

Extázis?

 

Extázis?

A tátongó üresség (szín)háza

Untam, hiába volt érdekes, untam.

Egy idő után az érdekes is unalmassá válik, ha nem kerül bele még valami. Hogy mi az a valami? Elcsépelt szóval: a mondanivaló. A mondani való. Az, amit a színház sajátos eszközeivel (anyag - forma: külsőség, költségvetés, anyagiak, világítás, videó, hang, díszlet, jelmez) át akar adni (szellemi - tartalom: belső, rezgések, gondolatok, könnyek, nevetések, katarzis).

Nem szeretem a performansz világát. Túlságosan is külsődleges, túluralja a forma a tartalmat, megbomlik az egyensúly, a kifejezésmód sokkal jelentősebbé válik a belső tartalomnál. A figyelem felkeltés görcsössé váló vágya nem enged átélni, nem enged közel, nem tudok belevegyülni, együttlélegezni, nem válik a köztünk feszülő idő és tér semmissé: kívülre szorulok. Tarnóczy színházát ilyennek éltem meg, idén másodszor. A Melancholy rooms után az Extázis.

Erősek a színek, csillognak az arcok, harsognak a hangok, a szöveg is durván odatesz, a témák is velősek, van hányás, leszbikus csók, a homoszexuálisok aránya messze felülreprezentált. Minden rendhagyó, egyáltalán a francba a renddel! Illetve majdnem a francba, a kellékeket kérjük ne vigyék ki a díszletből és kérjük, a visszaszámlálás végén foglalják el a helyüket. Azért mégis csak kell valami minimális szabály, mert különben … Kíváncsi vagyok, mikor jutunk el a nézőtér nélküli színházhoz, ahol a színtér és a nézőtér már egy. Vagy már eljutottunk?

Egy idő után a külsődleges érdekességek unalmassá válnak, pontosan úgy kezdek unatkozni a helyemen, mint a szerepek szerinti fiatalok a másik oldalon. Eszembe jut a közel tízezer forintos jegyár, (meghülyültem?), az órámat lesem, a székemen feszengek, nyom a szék, sosem szokott nyomni a Katona széke. Három és fél óra? Ezek direkt akarnak kibaszni velem? Érezzem előbb-utóbb én is pont olyan szarul magam, mint ők? Ez lenne a színházi beleolvasztás célja?

A legrosszabbul akkor éreztem magam, amikor hazajöttem és elolvastam három kritikát, amik szórták a tetszések legjeit. Na bazdmeg, veled van a baj, megöregedtél, ez már generációs probléma. Na de akkor miért tetszett Bodó Viktor és Kaffka Kastélya? Mégiscsak kell valami belső is a külső alá?

2024. január 29.

Egy szívműtét ritkán vizsgált aspektusa

Hiszek az okok-okozatok törvényében. Ha valaminek nincs oka, az véletlen – tartják sokan. Az okot az információ (adatok) szintjén általában ismerjük. Azonban ezek az információ cseppek nem állnak össze helyes értelmezéssé és nem jelenik meg az ok. A helyes értelmezéssé összeállt információ az ok. A véletlen címke is az okok értelmezésének végeredménye. Ha nem értjük egy eseménysor okait, nem vagyunk képesek értelmezni azt helyesen, könnyen kiadjuk a véletlen címkét. E kis eszmefuttatás után előre bocsájtom, én nem értem, hogy mi történt velem 2018. januárjában. Mégsem tartom véletlennek. Okot sejtek a történet mögé, ami nem csak biológiai, szellemi, szociális vagy kulturális, racionális vagy irracionális, ezért a történetemet nem értelmezni, hanem a személyes élményeim alapján elmesélni szeretném.

A második januári péntek délután és este Daubner Béla vezette csoport foglalkozásom volt. Nem dolgoztam aznap. Arra emlékszem, hogy Béla a tudatról beszélt, a tudat tágulásáról. Ez egy régebbi vesszőparipám, vettem a bátorságot és udvariasan, de kérdésemmel úgy érzem, hogy ellentmondtam. – A tudat abszolút, mérete pont, belefér az összes forma. Hogyan lehetséges tágítani a tudatot? – kérdeztem. Úgy emlékszem folytattam is a kérdést: ez a tudattágítás fogalom és módszer, amit a módosult tudatállapotokkal dolgozó terapok előszeretettel használnak, a relatív tudat minősége. Tehát mielőtt tudattágításról beszélnénk, pontosítani kell a tudat abszolút és relatív minőségét. (Úgy tudom, hogy ezt a mahajana tan meg is tette.) Erre a kérdésre nem emlékszem már tisztán – rosszul lettem.

A következő részt az ott maradt társaim elbeszélése alapján írom le. 3 vagy 4 mentős érkezett ki rengeteg cuccal. Több, mint 45 percen keresztül próbáltak stabilizálni, vagyis szállíthatóvá tenni. A 38-as vérnyomás nemcsak kevés a szállításhoz, hanem durva belső állapotokra utalt. Elfolyik a vér valahová, nem lesz belőle vérnyomás. Káromkodtak, nem igen sikerül a dolog. Az egyik meg is jegyezte, mi a f[...]sz van itt? Julit értesítették a csoporttársaim. Miután összecsiholtak egy kis vérnyomást, stabilizáták valamennyire a keringést az időközben odajutott Juli beült a mentőbe és elindultak velem a Honvéd Kórház felé.

Többen is felkészítették Julit. A mentősök válságos állapotot mondtak. A közben előkerült – gondolom ügyeletes – mellkassebész miközben átadta a jegygyűrűmet Julinak azt mondta, hogy a műtét extrán rizikós, 40%-ra tette a sikertelenség valószínűségét.

A Honvéd műtőjében elindult a küzdelem. Juli kérte a dokit, hadd lásson még egyszer. A doki figyelmeztetése nagyon sötét volt, tudta, ez aorta-dissectio. (Az szív fő erének hosszanti repedése) Nem szervezett CT-t, ezzel értékes perceket nyert, viszont tutira kellett mennie. Juli mesélte, hogy rövid időre annyira magamhoz tértem, hogy még hülyéskedni is volt kedvem: – nyugi, megoldjuk édesem. Közben összeállt a team: az altató orvos is csatlakozott. A Honvéd mellkassebészetén világklasszis orvosok dolgoznak. Hét órás küzdelem indult. Kicserélni a tönkrement aorta szakaszt, a megrogyott billentyűt visszavarrni, nyitni-zárni, pakolni.

A műtét alatt a szívet lekapcsolták, a szervezetet külső motorra kötötték. Az életfunkciókat kívülről vezérelték. A testet 20 ⁰C-ra lehűtötték. Az alacsonyabb hőmérsékleten könnyebb a keringéssel bánni. Az agynak ez viszont oxigénhiányos állapot. Valamit valamiért. Gondom, hogy sok hasonló kompromisszumot tartalmaz ez ilyen helyzetkezelés. Ez a tervezett, kézben tartott oxigén hiány később fontos szerepet kap. Reggel fél nyolc: működik az új aorta szakasz! A szivet másodikra sikerült elindítani. Eddig rendben vagyunk. Nem tudom és nem is akarom túl részletesen leírni. Ezután az intenzív örzője következett. 3 és fél nap. Tubusssal a szájban, beszéd kizárva. Julit hatalmas örömmel fogadtam, az oxigén álarcot félretoltam, hogy puszilhassam őt. Ehhez nem kell beszéd, a tubus le van tojva. Ám a a hangomon sokáig ott volt a tubus nyoma.

A negyedik nap úgy döntenek, hogy visszatesznek a mellkassebészetre. Örző, de nem intenzív. És itt következett be az első megdöbbentő elem. Az első éjszaka egy dühkitörés indult el bennem. Csak arra emlékszem, hogy kitépkedtem a csöveket magamból és elindultam, majd összeestem a szoba közepén. Hatalmas ribillió támadt. Azt mesélik az ott dolgozók, hogy kiselőadásokat tartottam a vállalkozásokról, a pénz hatalmáról, egy logó grafikájáról. Az eredmény a pszichiátria pharmakológiai vívmányainak bevonása gyógykezelésembe. Kaptam Rivotrilt, Xanaxot a fene tudja még mit. A fejre zuhanás után elvittek koponya CT-re, nem sértettem-e meg az agyamat. Negatív.

Juli rengeteget látogatott. A fejre esésről és az éjjel történtekről nem tájékoztatták.

Mikor a következő éjjel is felvezettem ezt a viselkedéssort, lekötöztek. Nagyon kemény hanggal nekem jöttek, hibáztattak. Pokoli kínokra emlékszem a lekötés következményeként. Olyan kilátástalan, a könyörgést és az agressziót váltakozva hozó állapotokat még soha nem éltem meg. Nekem ez volt a pokol. Juli a lekötözött férjéhez érkezett reggel. Sokkolta a látvány, mivel ilyet már látott a családi sztoriban. Rákérdezett, – miért? – Mert elesett. – Miért nem szóltak? Nincs válasz. Pedig az egyik nővér elindított egy játszmát előző este Julival, hogy maradjon velem, ameddig csak tud. De nem volt őszinte, nem mondta el, miért e kérés, én meg hazaküldtem Julit. A harmadik éjjelen megígértem, hogy benn maradok az ágyban és így is lett. Nem adtak Rivotrtilt. Elkezdtem gyűjteni a feljelentéshez az adatokat. 

Az aorta műtétnek megdöbbentő mentális mellékhatásait ismerhettem meg. Nappal állandóan ismert hangokat hallottam a folyosóról. Fék Gyurit épp úgy  mint Daubnert, de hallottam Julit is. Sőt sokszor hallottam a saját nevemet is. Nagyon zavaró volt, de tudtam uralkodni a hangokon. Ám délután már a látogatóimmal is zavart voltam, irreális tervekkel álltam elő. Napközben semmiféle prevenció nem történt az éjszakai menet ügyében.

Ötödik nap már tudtam fogni és visszakaptam a telómat. Kicsit nyomoztam a neten a műtétemmel kapcsolatban és a kezembe került egy cikk, ahol részletesen szól a szerző a mellékhatásokról is. Itt kiemeli, hogy a mai motoros szívműtétek, majd az intenzív terápiák utáni első nagy melléktünet nem testi, hanem lelki és ez az agresszív pszichózis. Hoppá. Nagy szerencsém, hogy rátaláltam időben erre a cikkre. Másnap kérdeztem róla a nővéreket, szinte semmit nem tudtak a dologról. Ők sokéves tapasztalatok alapján és a főnöki parancsok alapján cselekszenek. Tanítás ez ügyben nincs. Még akkor is inkább a löttyös indulat vezérelte őket, mintsem valamiféle értelem. Már jól voltam, nem szédültem, nem esett ki minden a kezemből. Szeretetet éreztem és bűntudatom lett feléjük. Kértem Juliékat, hogy hozzanak az éjszakás nővércsapatnak ajándékot. A gyógyulás története nem ért itt véget, de az oxigénhiányos agy pszichózisa lassan megszűnt. A hallucinációk egy hét alatt szinte teljesen eltűntek és értelmet nyert minden részlet.

A zárójelentésből teljesen kimaradt ez a pszicho epizód. A gyógyszerezést is kihagyták. A lázlap fotója megvan. Kaptam Rivotrilt. Érteni vélem, miért maradt ki a lekötözés, a rivotril, stb. Egyszerűen ennek a csapatnak fogalma sincs, mit kezdjen ezzel a mellékhatással. Érzik, hogy valami nincs rendben, kihagyják a témát, de mégis legközelebb is ugyanígy fogják csinálni. Nem tudnak mást.

Ez műtéti mellékhatás, leírása olvasható a neten. A sebészet nem pszichoműhely. Ott kiabálás, harag, nyugtatás és lekötötözés van. Itt tartunk 2018-ban. De ahogy nézem a TV-t, az egészségügyben sokkal nagyobb a baj, mintsem egy lekötözés-téma.

***

Pár napja már felvetődött bennem, hogy az őszi balesetem és a januári aorta repedés között esetleg összefüggés lehet. Amikor pár napja Urai Klárinak (háziorvos-kardiológusom) elmeséltem a térténetemet, első kérdése volt, hogy nem történt-e az elmúlt fél évben valamilyen mellkast érintő mechanikus inzultus. Megemeltem-e magam, ütés, baleset, bármi ilyen. És ma beszéltem Oszvald Péterrel, (első feleségem papája, intenzív főorvos), akinek elmesélve a október 23-i erdei esésemet, és vállkiugrásomat, azt mondta, hogy lehet. Nem bizonyító erejű az igen, de lehet. Lehet, hogy ez a sziklára esés olyan erős behatást jelentett a felső testemnek, hogy megsérült az aorta. Ez az ér egy háromrétegű, vastag cső. Ha a belső réteg megsérül a másik két réteg hónapokig takarja a bajt. – Ha a baleset után elmentem volna röntgenre? – jutott eszembe. – Az semmit sem látott volna – válaszolta. – Csak később, talán decemberben... Akkor meg miért is mentem volna el, hiszen a vállam szépen gyógyult, semmilyen panaszom nem volt.

Tehát lehet, hogy az aorta két és fél hónap munka után, egy kis vérnyomásingadozás után bedobta a törölközőt. Péter azt mondta, elég egy 20 Hgmm ingadozás, 120-140 ugrás és az aorta az addigi folyamatot befejezi. Olyan ez, mint az őszi levél. Mikor esik le? Ki tudja. A sárgulás, az levél őszi elmúlása már jóval lehullása előtt elindul. A közvetlen lepottyanása egy pillanat műve, lehet egy fuvallat segítségével, vagy anélkül is. De hogy mikor? Ezt pontosan nem lehet megmondanni.

Érteni vélem a sztorit. Ha így volt, iszonyú pech és mázlisorozat. Pech az esés, mázli a megmenekülés.

2018.

Pelikán '24

 Na akkor folytassuk a blogot.

Annyit járunk színházba, hogy talán érdemes megosztani a látottakról kialakult gondolataimat. Márcsak azért is mert olvasva néhány előadás kritikáját sokszor eltérő a véleményem –, hátha jön visszajelzés az esetleges tévedéseimre.

Vigyázat, szubjektív élménymegosztás következik.

Tegnap a Radnóti Színházban jártunk és láttuk a Pelikánt. Strindberg-darab, 1907-ben íródott. Imádtam gyerekkoromban Bergman filmjeit, a svédek jó mélyre repülnek a lélek bugyraiba. Hátha még a problámákat kapcsolatokban jelenitik meg! Például a Jelenetek egy házasságból. Olvasom, hogy Bergman is rajongott Strindbergért. 

A Radnóti előterében egy monitoron a színház 10-20 oldalon előzetes tájékoztatást ad az előadásairól, jó elolvasni az élmény előtt. Informál, behelyez a milliőbe, szeretem és tisztelem az ilyen igényességet. Most is elolvastam egy 950 Forintos sajtos perec majszolása közben, és a szöveg fel is ébresztette a várakozásomat.

Függöny fel, a színen szinte semmi. Egy malacot formázó, talán plüssbevonatú hatalmas, mégis inkább csak egyszemélyes dívány, fura kiképzéssel, órmótlan malacpofával. És más semmi. A nő (Tóth Ildikó) sötét rózsaszín konzervatív, rajta mégis csinos ruhában néz. Sokáig csak néz. Aztán egy monológban sok mindent elmond, és mozdulataival, hanghordozásával jellemez.

Bennem itt keletkezett az első belső törés. A színésznő a rendezői értelmezést (Ördög Tamás), a szöveg által egyértelműen megfogalmazott információt többszörösen aláhúzva eljátssza. Olyan játékmóddal, amikor azt érzem, itt engem legalábbis színházbajáró analfabétának, vagy hivatásos félreértőnek tartanak. Szájbarágás a köbön. Azt gondolom nézve a nőt, hogy Tóth Ildikó ennél sokkal jobb színész, itt nem a színész játszik, hanem játszatják. Nem belőle jön, hanem kívülről kéretik.

Bár a sztoriban még semmi sem biztos, ez a játékmód mégis mindent tutivá tesz. Még nem tudjuk, hogy a szerető a szerető, de a színészi játék már egyértelműen jelzi, az a pasi bizony sokkal több, mint ami a családi helyének megfelelő lenne. Olyan játékmód ez, ami a bábszinházat juttatja eszembe. A vasorr az vasorr, senki ne gondolja egy csöppet sem jobbnak.

Nem sokkal később be is jön a férfi (Bányai Kelemen Barna), széttárja karját és egy órmótlan köszöntéssel odaszól a nőnek: a közönség fele felnevet. Engem ez megdöbbentett. Annyira egyértelműen exponált a férfi, az előzmény infó olyan fekete-fehérben tüntette fel, hogy a közönség egy része őszintén – szerintem kínjában – felkacagott egy olyan helyzetben, ahol a negatív energiák ölelkeztek össze.

Ha valami nem vicces, ez az volt. A haszonleső és az áldozatként tetszelgő morál insanity ölelkezése kacajt szült a nézőtéren. Ezt akarta a rendezés? Ha igen, ez egy másik világlátás, ha nem, akkor valami nem stimmelt a játékmóddal.

A férfi egyszer fizikailag is nekimegy a nőnek, akinek valóban áldozat lánya (Sodró Eliza) ezt csak nézi, szinte rezzenéstelenül le sem reagálja. A lány borderline felkacagó és egyidőben síró játéka bravúros, mégis idegenül jelezte a személyiség zavarát. A kacajok megrendezettnek, kérésalapúnak hatottak, sem mint a helyzet szülte kicsattanó fülsértő hangnak.

Az alkoholistává torzuló srác (Major Erik) játéka hitelesnek tűnt, bár ő is egyszer minden átmenet nélkül kezdett üvölteni, mert ott üvölteni kell. Értem én, neki a lázadó is ki volt osztva, miközben muszáj inni, mert józanul elviselhetetlen az élet.

Egyébként valamiért a fiú többször mondta, hogy részeg, de ennek játékbeli ábrázolását olyan következetességgel kerülték el, hogy a részegség szövegközléssé soványodott le. A járásban, a hanghordozásban, a mozdulatokban is tudatosan kerülték a részegség legapróbb megnyilvánulását, amivel bennem feszültség keletkezett. Főleg, miután a gonoszkodást, a hazugságokat ehhez képest sokszoros nagyítással jelenítették meg.

Nem ismertem a darabot. Az alapötlet nekem tetszett. Egy olyan szereplőre felépíteni egy családi helyzetet, aki nincs is a színen, akinek szelleme a történet során végig ott lebeg a szereplők felett, mindig tetszik. Az apa, a férj meghalt. Egy ponton előkerül egy levele. Aztán a gyerekek megtudnak szép sorban mindent. És az anya elindul a dramaturgiai pusztulása felé. A szerző nem kíméli meg.

Nem a darabbal volt a bajom, hanem a színészi eszközhasználattal. Valami olyan eszközrendszert üzemeltettek, ami nálam kiverte a biztit. Azt éreztem, szinte az első monológtól kezdve, hogy a rendező marionettfigurái mozognak ahelyett, hogy színészi kvalitásukkal (amit már máshol sokszorosan bizonyítottak) egy elég jól megírt történetet eljátszanának.

Solness '24

Na végre egy darab, ami tetszett, amit követni is tudtam, érteni véltem azt, amit mondani akart az írója. Mert jó régi, Ibsen, az előadás meg mai, újrafordítással, bazdmegekkel persze, meg videókkal, közönségbevonással, közeltérben nézve, négyoldali könzönségültetéssel. Egyszóval, minden olyannal, ami a mai színházi élmény infrastruktúrális kelléke. Emellett működött az eredeti koncepció is.

Majdnem teljesen. De csak majdnem.

Az Örkény Színház a magyar színjátszás egyik csúcsa. Szerencsére van még csúcs a Himalájában, nem csak az Everest, de azt állítom, hogy Mácsai nagyot alkotott. Személyisége olyan érték, amit ritkán kap egy évszázad színházba járó közönsége. Élveztem is, mert címszereplője volt a Solness építőmesterről írt drámának.

Gáspár Ildikó rendező nagyszerű érzékkel csípte fülön az anyagot – ahogy elmesélte egy hangfelvételen találkozott vele, mikor Ibsent kutatott –, hiszen a kiöregedő Solnness mester-utód viszonya hasonképp megjelenik a drámában, mint Mácsai-Polgár Csaba azóta lezajlott igazgatói pozíció átadása. Persze szerencsénkre egyáltalán nem úgy, ahogy Ibsen ezt felvezette a Solness-ben.

Kevés Solness bemutató volt eddig e hazában, nem igazán értem, miért. Talán féltek a színházak tőle? Nem könnyű anyag, a pszichoanalitikus térképalkotás mestermunkája. Solness személyiségének sokszálú kibontása, bemutatása három felvonásban. Solness a hűtlen, Solness a karrierista, Solness a marketing őstehetség, Solness az építészmérnök, Solness a pedofil, Solness az önmarcangoló. Ahogy Morenotól, a pszichodráma atyjától tanultam, a személyiség a szerepek összessége. Ibsen a legfontosabb Solness szereprészekre írt jelenetet, márha azokat mi tegnap láthattuk.

Nem ismerem sajnos a teljes, eredeti darabot, nem hallottam, nem is olvastam, de az a gyanúm, hogy ez az előadás erősen hozzányúlt az eredeti szöveghez. És nem csak stílusában tette maivá, hanem tempójába, az érzelmek megjelenésének időzítésébe is jelentősen belenyúlt.

Ez az egyetlen, ami néhol hiányérzetet okozott. Az hogy Solness egyedül összerogyik és önkritikusan, könnyekkel is küzdve magát okolja, nagyon szép és nemes ábrázolása egy ilyen elsőre tisztán negatív figura teljességének, de e jelentős pillanat előkészítése nekem hibádzott. Hogy elhigyjem a színésznek a könnyeket, hogy érezzem, hogy nem csak az arany színészkellék zsákból húzta elő a mozgását és könnyeit, hanem azok valóban belülről, a történetből és a figura személyiségéből fakadnak elő. Ez nem csak a színészen múlik ott és akkor, hanem a dramaturgiai előkészítettségen is. Ha megnézmém még egyszer – ami lehetetlen, annyira nincs jegy –, akkor tudnék még ilyet mondani.

Ha a három felvonás 120 perces egyfelvonásba tömörítésétől eltekintek, nekem nagyon tetszett az előadás, és a darab is. Mácsai kitűnő, elegáns, ha kell gyors, ha kell lassú, az öngúnyt most se hagyja ki, vetít korai filmeket magáról és jól odamond a fiatal Mácsainak. Gitározik könnyedén, a teljes nézőteret is átjátssza. Néhol vidámsággal, máskor megdöbbentéssel tölti fel a nézőit, könnyedén, professzionális szövegtudással vezeti a nézőtéri befogadást. Minden tud, színházi mesterként irigylésre méltóan szép példát mutat, hogyan lehet ma dolgozni, élni és életben maradni ezen a Magyarországon.

Kitűnő választás Szaplonczay Mária Hildére. Nagy tehetséget fedezett fel a színházi összszem. Bár ez az előadás – nekem úgy tűnik – kicsit eltolta a hangsúlyt a Hilde-történetre, ami egy zseniális alapötletből nő ki, és tisztán megmutatja, mi a véleménye Ibsennek Solnessről. Lehet, hogy ennél többet is, talán egy kicsit önmagáról is(?), de ebben nem vagyok biztos. Sajnos a többiek sokkal kevesebb szerephez jutnak, bár szinte végig jelen vannak. Kisebb dialógokkal találkoznak Solenessel, de például Ragnar (Polgár Csaba), az utódgeneráció megtestesítője több, mint egy órán át üli végig szótlanul Solness száguldozásait, és egy nézőtéri székből mereven figyeli a nagy elődöt. 

Ragnar Mamája (Pogány Judit), a Solnessnél eggyel idősebb generáció tagja, Solness jelenlegi asszisztense, aki a darab felütés jelenetében neki csattan Solnessnek, a jelenetet kétszer elmondva több szólást nem kap. Eltűnik a színről, beteg, meghal a darab terén kívül. Pedig ő is lényeges figura, maga is építész, akivel szemben Solness komoly szemétségeket követhetett el.

A háziorvos (Terhes Sándor) szép baritonja, nyugodt, bölcselő, szeretetteli ellensúlya kap egy jelenet, aztán beülve a nézőtérre a kibomló Solness tragédiát mintegy kívülről figyeli, rögzíti, talán az utókornak, fényképezőgépe vakuja a jellemző pillanatokban villan. Jó ötlet, tetszett. (Talán Ragnarnak is ki lehetett volna valami néma effektet találni.)

Ahogy az idegileg teljesen tönkrement feleségnek (Hámori Gabriella) a virágcsrép bizgerálása és a fejhallgató zenehallgatása jól jelezte a történeten való kívül rekedését, gyermekei elvesztésének tragédájájában való fuldoklását. Nagyon tetszett Aline élő-halott mattfehér sminkje.

Frida, Ragnar menyasszonya (Zsigmond Emőke) az életmű-hab a Solness-tortán. Solness ő rajta is keresztüllép, illetve kicsit beletapos, néha csipeget belőle, lenyalja ujját, aztán mással foglalkozik. Frida hiteles játékkal gurigurizik hatalmas fitness labdáján.

Az előadás első felében nem érzetem a dramaturgia hiányzó elemeit. A kibomló Solness történet szépen építkezett, az építőmester karaktere jó tempóval rajzolódott ki. Valahogy a darab kétharmadánál, vagy fele környékén, amikor már tudtuk ki ez a Solness, elengedett a dráma, el is kalandoztam néha. Az ismétlések miatt talán, a Hilde sztori hansúlyeltolodása miatt talán, egy kicsit belekerültem a nézői légüres űrbe, ahol  túl könnyeddé alakult az előadás, ami azért mégiscsak egy sor emberi halállal övezett dráma és végül is a halál zárta le ezt a történetet is.

Elgondolkodtató ez a szünetmentes színházcsinálás, márcsak a szegényedő büfések és a nézők esetleges telítettsége miatt is. Mindemellett nagyszerű élmény volt.

9/10