Őstárgyaink

A tárgy

A pszichológiában tárgynak neveznek minden dolgot, személyt, fantáziát, képzetet, amivel az embernek érzésekkel teli kapcsolata van.

A tárgy megszállása

A tárgyakat szeretjük, utáljuk, haragszunk rájuk, vagy félhetünk is tőlük. Úgy gondolom, hogy életpályánk, fejlődésünk egyik alapfeladata a tárgyak érzelmekkel való felruházásának, a tárgymegszállásnak a kezelése, adott esetben visszavonása. Szeretem a gesztenyepürét, de ki nem állhatom a kémiát. Imádom a nagymamit és a vasárnapi lustálkodást is. Gesztenyepüré, kémia, nagymami, lustálkodás szavak a mondatok tárgyai és pszichológiai értelemben is azok, hiszen érzelmeimmel jellemeztem őket. A saját érzelmeimmel, hiszen biztosan akad olyan is, aki a gesztenyepürét ki nem állhatja.

Az őstárgyaink

Életünket szüleinktől kapjuk. Nem kérjük, kapjuk. Indulásunkról ők döntenek. Érdekes, hogy bár biológiailag csak az anya szül, vagyis csak ő a szülő, mégis a nyelv az apát is teljes jogú szülőnek hívja. A nyelv, mint a hagyomány letéteményese a két őstárgyunkat azonos jogokkal őrizte meg. És ez így van jól. Szüleink életünk meghatározó tárgyai. Őstárgyak. Hozzánk való viszonyuk – hiszen mi is tárgyak vagyunk számukra – alapvetően meghatározzák későbbi sorsunk alakulását. Az őstárgyak későbbi fejlődésünk során is kiemelt szerephez jutnak. Szüleink a csecsemőkortól a párválasztásunkig, sok esetben még azután is, minden életszakaszban sajátos, csak rájuk jellemző módon viszonyulnak (a nem viszonyulásuk is viszonyulás) hozzánk. Így teljesen érthető módon a legősibb és egyben legösszetettebb tárgymegszállásunk szüleink felé irányul.

Az őstárgyak megszállása

Az tárgyakkal való viszonyunkat a tárgykapcsolat elméletek taglalják. E napjainkban is fejlődő pszichológiai elméletek szerzői részletesen kutatják és elemzik tárgykapcsolataink alakulását. Saját életem tanulsága szerint is úgy gondolom, hogy a felnőtt lét alapfeltétele ezen ősi tárgymegszállásaink visszavonása. Szebben fogalmazva úgy gondolom, hogy amíg szüleink, anyánk és apánk nincsen békességben lelkünkben, illetve nyugvóponton szívünkben, addig nem nevezhetjük magunkat érett felnőttnek.

Mi is a nyugvópont?

Mint korábban írtam, tárgyainkat érzelmekkel ruházzuk fel. Édesanyánkat imádjuk, apánktól rettegünk, persze ez lehet fordítva is. Ezek a lelki energiák, amiket az imádom, utálom, haragszom rá szavak reprezentálnak, olyan lelki rendezetlenséget konzerválnak, amire csak ingatag felnőttkor építhető. Mindkét szülő harmonikus szeretete elemi feltétele az egészséges továbbfejlődésnek. E szeretet akkor lehet harmonikus, kiegyensúlyozott, ha tárgymegszállástól mentes. Ez az energia visszavonás, a szülőkről való leválás semmiképpen nem jelent elzárkózást, elkülönülést. Ez ítélkezésmentességet jelent. A szülők érzések nélküli szemlélését jelenti, az érzelmekkel való felruházásuk helyett.

Ha nem imádom, istenítem, ha már nem fáj a hiánya vagy nem indukál dühöt, haragot a fényképe, ha elültek a veszekedések és kezének érintése szívbéli melegséget jelent, ha ott ring akár csak emlék-jelene, szeretetem akkor energiamentes, akkor vontam vissza minden sorsomból rávetített-rávetült energiámat, akkor van jelen sziklaszilárd nyugvópontként az életemben anyám és apám, amely alapra bizton tudom építeni további fejlődésem.

Természetesen ez az energiamentesség idealisztikus állapot, sosem lehet teljes, az energia visszavonása teljességgel nem sikerülhet, mert a szüleinkkel való őskapcsolataink nyoma mindig ott kísér életünk folyamán.

Fontos ezt az életszakaszpontot megélni még a gyerekvállalás előtt. Akinek sikerül, az sokkal nagyobb eséllyel indulhat az amúgy még ezer és ezer másféle buktatóval, nehézséggel tarkított életcsatájába.

Szeretetkör

"Ha az édesanyánk életünk első fél évében eleget hordoz a testén, akkor az idegrendszerünkben kialakul egy olyan rendszer – tulajdonképpen egy biológiai anya –, amely stresszhelyzetekben védi a szervezetünket. Olyan, mint a lengéscsillapító, arra szolgál, hogy ha megrázkódtatás ér bennünket, akkor ne omoljunk össze, ne reagáljunk szélsőségesen, hanem viszonylag kicsi legyen a kilengés, és ne károsítsa a szervezetünket. Az egészségpszichológia kimutatta, hogy ha a babát az anya az első fél évben a lehető leggyakrabban magával hordozza – nagyszerű hordozókendők vannak erre a célra –, akkor a gyereknek a későbbiekben nagyobb tűrőképességű lesz az idegrendszere, kisebb valószínűséggel lesznek pszichoszomatikus betegségei."

Az idézet Prof. Dr. Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak című könyvéből való.

Ismét bezárulni látszik számomra egy logikai kör.

A szeretetről.

Úgy tűnik, az egészséges fejlődésünk elengedhetetlen kelléke a szeretet.

Megszületünk. Kötődni akarunk, szinte az első pillanattól keressük a kapcsolatokat. Ma már tudjuk, hogy agyunk születésünkkor sejtjeinek számát tekintve döntő részben kialakultnak tekinthető, azonban a működést meghatározó agyi összeköttetések számát tekintve igen csak kialakulatlan. Az agy "huzalozásának" döntő része, kb 82%-a, életünk első két évében alakul ki. Ezek az agyi kapcsolatok a környezethez való illeszkedést is szolgálják, tehát kialakulásukban meghatározók a környezeti hatások. Az így létrejött agyi huzalozás, vagyis az összeköttetések száma, bonyolultsága szoros összefüggést mutat az intellektussal, a megismerési, tanulási folyamatokkal, az érzelmi fejlettséggel, végső soron az élet minőségével. 

Az első életévek tehát a ráhangolódás időszaka, az agy környezetére hangolódik. Agykutatók képalkotó eljárással (fMRI) összehasonlítottak egy árvaházban felcseperedett gyerekagyat egy szerető családi körülmények között fejlődő gyermekével, a különbség sajnos megdöbbentő volt.

Nagyon leegyszerűsítve a képet, ha a fejlődő csecsemő illetve kisgyerek nem kapja meg az óvó, szeretető, elfogadó környezetet, fejlődése visszamarad, agyi rendszerei fejletlenek lesznek, ami később komoly gondokat, szorongást, depressziót, félelmeket okoz, fogalmazhatunk úgy is, felnőtt lelke fájni fog. A fájdalom pedig arra fogja sarkalni, hogy megszabaduljon azoktól. Keresni fogja később, kamasz korától szinte biztosan, a megszabadító megoldásokat. A mai világban nem is kell nagyon keresnie, sajnos tálcán kínálják az anyagi érdekektől átitatott hamisabbnál hamisabb megoldásokat.

Az agyi rendszerek fejletlensége, kialakulatlansága tehát olyan megoldások felé terel majd, amelyekkel ezek a hiányosságok pótolhatóak. Ilyen agyi rendszerek például a jutalmazó, öröm szabályozó rendszer, az elutasító, „nemet” mondani tudó rendszer. A kutatások azt bizonyítják, hogy ezek az agyi struktúrák különféle vegyületekkel kommunikálnak. Ezeknek az átvivő anyagoknak a szintje és maga az átvitel minősége felelős egy sor, az életben nélkülözhetetlenen dologért, például a bánatért vagy az örömért. Ha az agy örömért felelős dopamin rendszere alulfejlett, hibás, akkor az öröm hiányzik, vagy kevés. És ezt az ember az lelki fájdalomként éli meg. Ekkor baj van. Nincs kedvem felkelni sem. Megoldásnak látszik, ha kívülről viszünk be olyan (gyógy-) szereket, amik emelik a dopamin szintet. Vannak olyan tevékenységek is, amik emelik a dopamin szintet. Például a veszélyes helyzetek, a gumikötél-ugrás, a hegymászás stb. Tehát mesterségesen pótoljuk a kisgyerekkorban kialakult hiányzó láncszemet.

No és itt érkeztünk el az alap problémához.

Ha kívülről jön a megoldás, akkor anélkül nem lehet majd jól élni. Mert az öröm az kell. Az jó dolog. És ahhoz ragaszkodom, ha megtapasztalom, akkor azt mindenáron meg akarom tartani. Megszerezni és megtartani. Ha vele könnyebb, ha vele jó, akkor nélküle rossz. Nélküle fáj. Az örömöt hajszolom, ehhez jogom van, ez nekem jár. De valójában egy anyagot juttatok be a testembe, tehát nem közvetlenül én termelem ki az örömömet, hanem más valaki/valami: a doki, a dealer, akitől kapom a receptet, vagy a cuccot és a szer, a „gyógy”szer, amit bejuttatok.

Kialakul a függőség.

Az agyi folyamatok külső megsegítése anélkül, hogy a agyat megtanítanánk saját maga járni, veszélyes próbálkozás. A drogok, az addiktív cselekvések márpedig ezt teszik agyunkkal. Átveszik az agyban azokat a kulcsfontosságú szerepeket, amiket az agynak magának kellene elvégezni. De szegény agy nem tudja elvégezni, mert például kisgyerekkorában a gondoskodó szeretet hiánya miatt működése korlátozottá, vagy elégtelenné lett.

De adódik egy lehetséges jó megoldás is. Nem könnyű, de létező megoldás.

Az agynak van egy zseniális tulajdonsága. Úgy néz ki, az agy később is, felnőtt korában is képes összeköttetéseket létrehozni. Távolról sem olyan könnyen, mint az élet első három évében, de az agyi plaszticitás jelen van. Úgy tűnik, ha egy ember felnőttkorában megfelelő törődést, szeretetet kap, az agy plaszticitása révén van esélye a hiányzó agyi rendszerek pótlására. Végül is itt zárul be a logikai kör: a pszichoterápiában, de szerintem a hétköznapi életben is ezért tud a szeretet gyógyítani. Ezért mondja ma egyre több pszichoterapeuta, hogy bár fontosak a terápiás módszerek, de valójában a legfontosabb gyógyító elem a terápiás kapcsolat minősége, ami szerintem maga az empatikus, feltételektől mentes, elfogadó szeretet.

A kör bezárult. A kisgyerekkori fejlődést biztosító szeretet hiánya agyunkat hátrányba hozza, ez később komoly működési zavarokat okoz. Az ezzel járó lelki fájdalmak arra sarkallnak minket, hogy megoldást keressünk, ami sajnos gyakran zsákutcába vezet, függőségbe sodor minket. Ebből a zsákutcából először vissza kell fordulni, hatalmas, szenvedésekkel teli munkával kijönni, majd terápiás segítséggel, vagyis türelemmel, szakértelemmel és szeretettel kialakított új utcában folytatni tovább. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, tudom, a valóság ennél kegyetlenebbül bonyolultabb, de ha a bajban lévő el tudja fogadni ezt a gondolatmenetet, az szerintem már fél siker.

Még valami.

Ha a gondoskodás, a szeretet agyi összeköttetéseket tud létrehozni, vagy a hiánya nem létrehozni, ha a szeretet meglétét így le is lehet fényképezni, akkor a szeretet tulajdonképpen teremtő erővel bír, anyagot tud létrehozni. Akkor lehet, hogy a szeretet egy energia, ami anyaggá tud válni és ez az anyag, ebben az esetben az agyi összeköttetések láncolata?

Lennon, a sóvárgó

John Lennon/Plastic Ono Band

Mother

Mother, you had me but I never had you,
I wanted you but you didn't want me,
So I got to tell you,
Goodbye, goodbye,
Farther, you left me but I never left you,
I needed you but you didn't need me,
So I got to tell you,
Goodbye, goodbye.
Children, don't do what I have done,
I couldn't walk and I tried to run,
So I got to tell you,
Goodbye, goodbye.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home.
Mama don't go,
Daddy come home...

1970.

Mennyit lógtam rajta gimis koromban és menyire semmit nem értettem meg belőle!

Ma egy kanadai pszichiáter professzor, Dr Máté Gábor előadását hallgattam meg az ELTE aulájában. A Libri kiadó cipelte szegényt oda, mert megjelentette a második könyvét is magyarul, címe: A sóvárgás démona. A professzor valójában persze magyar, családja '56-ban, 12 éves korában vitte ki a kiskamaszt külhonba, ahol doki lett és kőkemény világba csöppentette magát. A most 68 éves professzor, aki kinézetre húsz évet is letagadhatna, szomorú tekintettel, de annál határozottabb kiállásával saját koncepcióval állt elő az addikciókkal kapcsolatban.

Lényege, ne bántsd a drogost, inkább értsd meg őt. Ehhez ad több, mint 600 oldalas segítséget ez a nagyon fontos könyv. Dr Máté Gábor megjárta azokat stációkat, mint résztvevő, mint segítő, ahol a függőség – nem csak drogfüggőség - az úr.

Előadása végén hívta fel figyelmünket a dalra, némi Lennon életrajz ismeret megemlítésével. Lennon papa a családját, John ötéves korában elhagyta. Édesanyját, aki John nevelését nővérére bízta, egy részeg rendőr halálra gázolta. John anyját tizenhét évesen vesztette el. Lennon élete végéig drogfüggő volt, mesélte Máté doki. Az ópium segítette John Lennont elviselni azt a veszteséget, amit szülei hiánya jelentett. A Beatles felbomlása után Lennon és Yoko részt vett Dr Arthur Janov professzor által kidolgozott Primal Therapy nevű pszichoterápián. Janov az őskiálltás terápiával, ami a magyar Ferenczi Sándor és az osztrák Wilhelm Reich gondolatait is integrálja, a korai gyerekkorban elszenvedett traumák feldolgozását célozta meg, nem is sikertelenül, mert Lennon e terápiát később fontosabbnak nevezte életében, mint a Beatles-t.

Nos, ha ezeket a tényeket figyelembe véve meghallgatjátok ezt a dalban kódolt őskiálltást, akkor talán kicsit többet lehet megérteni a drogosok lelkiállapotairól.

Amely lelkiállapot sokkal mélyebben gyökerezik, mint ahogyan éppen látszik.


"Children, don't do what I have done,
I couldn't walk and I tried to run..."

* * * * *

Dr Máté Gáborral beszélget Sárosi Péter, TASZ, Drogpolitikai programvezető,

Budapest, 2012. Október

Szerelmes Győző

Interjú Szabó Győzővel és Csernus Imrével

(Szily Nóra interjúja)

Nők Lapja Psziché III/3 szám

Csernus Imre: Győzőben van egy borzasztó nagy hajtóerő, izeg-mozog. Neki nyugtató kellett. Ez volt a heroin.

Szabó Győző: Az nagyon nagy találkozás volt. Őrületes! Akkora szerelem és eufória, az a harmónia és béke! Egyszerre a csajod, a szeretőd, a legjobb ételed, italod. Mindent megad, amit senki nem tud.

Eddig az idézet a riportból. Tudjuk, hogy Győző megjelentetett egy vallomáskötetet, amelyben részletesen ír drogos éveiről. Nyári olvasmányomban alaposan megismerhettem a különféle stációkat. Ebben a pár oldalas interjúban nagyon frappánsan foglalja össze Győző a heroinélményt: „szerelem és eufória, az a harmónia és béke”. A heroin-érzés egyenlő szerelem.

Győző sokat segített ezzel a meghatározásával. Ahogy Kiss Tibi a Most múlik pontosan-ban, úgy Győző is a szerelem szót hívja segítségül, hogy elmesélhesse azt a különleges érzésvilágot, ahová a heroin magával vitte. Kiss Tibor, Szabó Győző, két végtelen kedves, szimpatikus, rendkívüli érzékenységgel megáldott, tehetséges művész szóhasználata ismét azt mutatja nekem, hogy a szerelem addiktív folyamat. Olyan függőséget teremt magának az ember, amiben ha nem vigyáz magára elpusztulhat, de ha vigyáz, ha képes vigyázni, akkor fejlődhet is. Az addikcióból kiszabadult ember saját szenvedése árán tudatfejlődésének magasabb szintjére juthat, életét magasabb nívón folytathatja.

Természetesen a függőségnek sok fajtája és típusa van. Más a tudatmódosító szerekkel kialakult függőség, más a tárgyakkal kapcsolatos függőség, a fetisizmus, másként jelentkezik a folyamat függőség, a munkamánia, vagy a szerencsejáték függés és megint más a társkapcsolati függőség. De van egy azonosság: a rátámaszkodás, a helyettesítő, pótcselekvő attitűd. A traumák okozta sebek tudattalan felszámolása, a kiútkeresés.

Egyes tudatmódosító szerek ugyanazt a hatást okozzák az agyban, mint a társkapcsolati szerelem. Képalkotó eljárásokkal (fMRI) kimutathatóan ugyanazok az agyi központok aktiválódnak, ugyanazok a jutalmazó neurotranszmitterek indulnak hódító útjukra ezekben az élethelyzetekben.

És ha hirtelen megszakad a folyamat, az elvonás fájdalma mindegyik esetben, ha nem is azonos mértékű, de szükségszerű szenvedéssel jár.

Erről is olvashatunk Szabó Győző mindenkinek ajánlható könyvében, a Toxikomában.

Popper Péter: 7 undok megjegyzés a szerelem kínjairól

Elmondanék – diákosan pontokba szedve, mint egy érettségi tételt – néhány fontos dolgot. 

1. Az emberiség története egy testvérgyilkossággal kezdődik. Káin megöli Ábelt, mert Isten visszautasította az ő

áldozatát, csak Ábelét fogadta el. A Biblia mintha arra figyelmeztetne, hogy az ember életében a lehető legnagyobb sérelem a visszautasítás. Mert minden visszautasítás egyben ítéletet is hordoz: nem vagy méltó rá, nem vagy méltó hozzám, nem kellesz, nem felelsz meg, vannak jobbak nálad stb. S ha ez a visszautasítás, a szenvedélynek, a rajongásnak, vagy akár csak az ösztönök által felkorbácsolt vágynak szól – a sérelem megsokszorozódik, és elviselhetetlen erősségű indulattá duzzadhat. Ezért, aki szerelmet utasít el, nagy szenvedésnek teszi ki a másikat, és veszélyes tűzzel játszik. 

2. Az évezredes bölcsesség azt mondja: Az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik. A tízemeletes házat is egy sor téglából kezdik felépíteni. Tehát sose játsszunk egy másik ember szenvedélyével. Az első lépést nem szabad megtenni. Az első sor téglát nem szabad lerakni. Akkor még egy kis seb, egy kis fájdalom árán minden megoldható. De ha ezt nem vállaljuk, mert gyávák vagyunk, álságosan kíméletesek, lusták, az „időre bízzuk” életünk kellemetlenségeinek elintézését, vagyis sodródni kezdünk, akkor kiderülhet, hogy az idő nem old meg helyettünk semmit sem, hanem nagy tragédiák felé sodor. 

3. Azt gondolom, hogy az ember öngerjesztő lény. Nagyon ritkán fordul elő – s legtöbbször csak a lektűrökben – a meglátni és megszeretni egy pillanat alatt. A gyatra szerzők ezt úgy szokták kifejezni, hogy „mintha villámcsapás futott volna át mindkettejükön.” Szép lenne, de legtöbbször nem igaz. Hanem az történik, hogy az ember vágyódni kezd a szerelemre. S szinte „kinyitja magát” egy remélt szenvedély előtt. Ezért a híres magyar író, Füst Milán egy apróhirdetést szeretett volna feladni: „Meglévő szenvedélyekhez tárgy kerestetik!” 

4. Egy öreg pszichológus – akit leggyakrabban mégis csak szerelmi csalódások, kapcsolatok válsága miatt keresnek fel – hajlamos úgy vélekedni, hogy a szerelmeseknek legtöbbször fogalmuk sincs arról, kit szeretnek. Mert először is vágynak a szerelemre, s ha végre felbukkan a várva várt dalia vagy tündér, rávetítik minden erotikus fantáziájukat, vágyképeiket, álmaikat az „igazi”-ról, és a saját képzeletük által kifestett képbe szeretnek bele. S hogy e fantáziakép mögött milyen a valódi ember, arról alig tudnak valamit. Ám ha eljönnek a csalódások drámai percei, akkor nem saját magukra haragszanak, hanem a partnerre: Miért nem vagy olyan, amilyennek elképzeltelek? Arról már nem is szólok, hogy a lángoló szerelem a grandiózus színjátékok ideje, mindenki a legjobb, a legszebb arcát mutatja. Mögötte rejtve marad a valódi jellem, a minden emberben meglévő torzulatok, sokszor nehezen elviselhető rigolyák, szokások. 
Szégyenkezve vallom be, hogy ezért én nem vagyok lelkes híve az úgynevezett szerelmi házasságoknak. A kölcsönös rokonszenv, a barátság, sőt még az érdek által vezérelt kapcsolatokban is több a reális emberismeret. 

5. A szerelem vidéke különben is tele van önbecsapásokkal. Félezer évvel ezelőtt egy angol drámaíró megírta egy valódi szerelem történetét. S az emberek ma is beülnek a színházba, és bámulják Rómeó és Júlia sorsának alakulását. Szerelem tehát létezik, de elég ritka jelenség, Viszont manapság valaki kitalálta, hogy tisztességes férfi, erkölcsös nő csak szerelemből fekszik le választottjával. Nosza, akkor mindent ki kell nevezni szerelemnek: minden tetszést, megkívánást, vonzódást, flörtöt, szexuális izgalmat. Mi értelme van ennek? 

6. A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság. Amikor a megszerzett boldogság biztonsága elkezdi rongálni a hétköznapokat. Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat – a mosakodást, a fogmosást, a fésülködést, a kölni használatát és a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve. Minek? Hiszen már a miénk. Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang egy férfi-női kapcsolat felett. Mert a szívünkbe kellene felírni csupa nagybetűvel: AZ EMBER NEM TULAJDON! 

7. Az igazi szerelem szenvedély, extázis, boldogság. Ám mindez nem állapot, hanem rövid időre felvillanó szenzáció. S ha elmúlt? Akkor megjátsszuk magunkat? Vagy új élmények után nézünk? Hiszen megszoktuk, hogy szinte „jár nekünk” ez a szélsőséges érzelmi-indulati állapot. Mondják, hogy a szerelem szeretetté alakul át. Előfordul. De legtöbbször közöny, undorodás, gyűlölködés lesz belőle, amint ezt a válóperek meg a gyerek-elhelyezési küzdelmek, a vagyonmegosztás gusztustalan harcai bizonyítják. 

Mi hát a teendő? A legfontosabb, hogy soha ne hallgasson senki az ilyen mániásan igazat mondó öreg „szakemberre”, amilyen én vagyok. Soha senki ne hallgasson senkire – se szülőre, se barátra –, aki károg, óv, figyelmeztet, amikor ő szárnyalni akar az ég és a nap felé, hogy utolérje a boldogság kék madarát. Egyrészt, mert úgyis hiába minden okoskodás. A szenvedély mindig erősebb az okos szónál. Másrészt, mert ez a bizonyos kék madár kiszámíthatatlan. Néha hagyja magát megfogni, néha maga száll rá valamelyik kiválasztottja vállára, s különben sem létezik. 
Mert még el kell mondanom egy szomorú hírt. Az ”Igazi” sem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne „igazi”. De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált. 

Popper Péter 


megjelent: Elle magazin 2005/10

A szerelmes Kern

Kern András interjú (Nők Lapja, 2012/34, augusztus 22. Szegő András)

…

• Te milyen gyerek voltál?
• Boldog, mert mindig szerelmes voltam. Először csak a gyerekkorba, az iskolába, a barátaimba. A Sziget utcai iskola aztán új szerelmet hozott: Verába lettem ugyanolyan szenvedélyesen és reménytelenül szerelmes.... Vera tudomást se vett rólam.... Miként lehetne elérni, hogy viszontszeressenek?!
  
  
  …
  … Latinovits Zoltán, a mai napig ő a példaképem.
  …
  
  
  
• Mi az, ami szerinted boldoggá tenne?
• Mondjuk, ha világhírű színész lehetnék.... Olyan, mint Marlon Brando, vagy Robert de Niro.... Nem a pénzüket, nőiket, villáikat szépségüket irigylem, hanem azt, hogy őket mindenütt ismerik a világon! Hogy amit csinálnak, arról tudhatják, általános érvényű.

Nos, számomra ezek a mondatok mesélik el, mi a szerelem. Szerelmesnek lenni ugyanúgy a barátokba, az iskolába, mint később Verába. Majd sok évtizeddel később a „boldoggá tenne” kérdésre adott válasz is számomra azt mondja, hogy Kern ma is ugyanolyan szerelmes, mint gyerekkorában: a példakép Latinovits, a boldogság a világhír lenne.

A szerelem mindig szoros rokonságban jár a hiánnyal.

Heti útravaló Müller Pétertől - 35. rész

Az alábbi cikket az interneten találtam. Tekintélyes mester váleménye a szerelemről. Azt gondolom itt a helye blogomban, gyűjteményemben.

http://www.life.hu/sztarszerzok/20120817-szerelem-parkapcsolat-szeretet-heti-utravalo-muller-petertol-35-resz.html

*******

<<Minden szerelem úgy lép az életünkbe, hogy megfoszt a szabadságunktól. Ha belemegyünk, nem tehetjük azt, amit akarunk, csak azt, amit a szerelem akar.>>

" Szerelem! Ez volt az a szó, amelyről annyira mást gondoltam, mint Popper Péter és a legtöbb pszichológus. Sőt, józan fejjel néha még én is mást gondolok róla, mint szerelmesen.

Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Néha valóban kóros. Szétrombolhatja az ember életét. Tudjuk. Ismerjük az életből és az irodalomból. Néha meg akarjuk menteni a szegény szerelmeseket egymástól, de főleg a részeg önmaguktól.

Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat.

Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Sohasem érezte még ezt a fajta űrt. Mindig azt hitte, hogy jól vagy rosszul, de megvan egyedül is. Kicsit szürkén, józanul, de éldegél. Most meg nem! Kell a másik.

Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki - egy másik ember! - viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is.

Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni! Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy!

Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett félkarod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza - de nem lehet. Összedőlt, összedöntötte.

Ilyenkor, ebben a szédült, irreális, sóvárgó, szomjas "nem bírok nélküled élni" állapotban sejtheted meg, hogy milyen lehet az Isten-élmény, ha valódi. Ilyenkor sejtheted meg, miért választotta a fiatal Jézus élete helyett a kereszthalált. Nem volt más választása. Olyan intenzíven szeretett.

Amikor Petőfi Sándor azt mondta, hogy a <<Szabadságért odaadom szerelmemet!>> - elárulta, hogy sohasem volt igazán szerelmes."

*******

Azt hiszem, Poppernek volt igaza. Pár nap múlva azt is idézem.