Az ember

Az ember hallgatja az ember a riportokat, és arra lesz figyelmes, hogy egy fárasztó divat ütötte fel a fejét. Azon gondolkozik eközben az ember, hogy mi lehet ennek az oka: divat-e, egy kulturális mém, egy vírus terjed titokban, talán egy újabb kortünet fogalmazódik éppen meg.

Arra lettem figyelmes, igen én, és nem az ember, hogy a személyes közlések alanya egyre gyakrabban az egyes szám első személy használata helyett harmadik személyűre változik. Az „én azt hiszem” átalakult „az ember azt hiszi”-vé.

De miért vált ez oly gyakorivá? Az emberezés annyira elharapózott, hogy alig találni olyan nyilvános kommunikációt, ahol ez az általánosító forma nem szerepel. Mi lehet az oka ennek?

A jelenségnek kétféle előfordulása is fellelhető a mai kommunikációs gyakorlatban. A tudattalan cél   mindkét esetben közös: az emberezés a közlés információtartalmát messzebb helyezi a beszélőtől. A beszélő nyeresége abban rejlik, hogy nem olyan egyértelmű, hogy amiről szó van, az szorosan hozzá tartozik. Lazul az alany és a tárgy kapcsolódása, amely által csökken a felelősség. Mert egy kicsit másképp hat ha én csinálom ezt, mintha az ember csinálja ezt. Bár mindkét esetben magamról beszélek, mégis ha az emberről teszek kijelentést, kevésbé vagyok érintett, mintha egyértelműen egyes szám első személyben magamról beszélnék.

Az emberezés ott kerül színre, amikor a téma picit kellemetlenebb, picit karcolja a személyiséget és jobb érzéssel lehet emberezve azt távolabbra tolni. Az emberezés jelenségének másik előfordulása, amikor a kérdező van zavarban. Nehezebb témákat firtató kérdések udvariasabbnak tűnnek fel emberezve, mint egyes szám második személyben megfogalmazva. Ilyenkor a második személyű Te, vagy Ön változik harmadik személyű emberré. Az „Ön sohasem késik?” kérdésből így lesz először „A színésznő sohasem késik?” távolodó alanyú változat, majd megérkezünk korunk elidegenedett verziójához, „Az ember sosem késik?” formához.

•••

A kommunikációs formák a kultúra részei és mint ilyenek szorosan összefüggnek a társadalmi jelenségekkel, hangulattal, végső soron a társadalom fejlettségével.

Nézem Kadarkai egyébként zseniális riportjait, vagy éppen Gulyás Marci Péntek esti Partizánjait – most például Kapával beszélget –, és az emberezést mennyiségileg talán csak egy kifejezés használat tudja felül múlni.

Azt gondolom, hogy a következő blogbejegyzés az „azt gondolom” jelenségről fog szólni.

2022. február 6.

Még egyszer a "W7" és "W8" -ról

Még egyszer a „W7" és „W8” szintről, illetve arról, amit az Integrál Akadémia így nevezett el. Az ott tanultak szerint:

A W7-es pszichikus szinten az öt érzékszervvel megtapasztalt világból „átnézünk” a túlsó világi mögöttes erőkre. Képletes leírás szerint olyan ez, mintha innen átlátnánk oda. Ilyen pl. a ji king, az asztrológia, a Tarot, vagy a pszichikus képességek, a parapszichológia világa.

A W8-as szubtilis szinten olyan túlsó világi élményekről beszélünk, amit a túlsó világban tapasztalunk meg. Ilyen például egy korregresszióban, vagy meditációban megélt előző életek élménye, vagy például a szellemlényekkel való találkozás, szubtilis fény- és hangélmények stb.

 „az előző életek léteznek, azokba való betekintés lehetséges és valóságos élmény, amely a w8-as szubtilis szinthez (létramodell) illetve tudatállapothoz (Wilber-Combs mátrix) tartozik az integrál modellben.” 

Nézeteim az előző életekről és a reinkarnációs utaztatásról (2020. 04. 24.)

https://www.benceganti.com/hu/blog/

Nem az élményleírások osztályozásával van itt a baj. A fő probléma az, hogy ezek a W betűvel és egy sorszámnévvel jelölt szintek rendre a korábbi „W6”-nak elkeresztelt integrál szint (a W5, racionális stb.) után következnek. 

Ebből a jelölés- és nézetrendszerből adódik egy nagy-nagy keveredés.

•••

Az integrál elmélet alaptörvényei szerint a szintek holarchiába szervezettek, a magasabb szint bennfoglalja és meghaladja az alatta lévőt, a korábbi szint nélkül nem létezhet a magasabban szervezett szint. Vagyis a 7. pszichikus szint magába foglalja és meghaladja például az 5. tudományos-racionális, a 6. integrál szintet is.

Ennek a holarchia képzésnek hibájára mutattak rá többen az ezredforduló környékén. Senki nem vitatja, hogy olyan mesterek, mint Jézus, vagy Buddha megvilágosodott non-duális szinten voltak. Ez a létramodellben a W10 szint. De mondhatjuk-e, hogy ezek a mesterek már biztosan meghaladták az integrál tudatosság szintet? Ami 2-2500 évvel ezelőtt még meg sem jelent a Földön. Az ember kognitív fejlődése, az elme, az idegrendszer struktúrái nem érték el azt a komplexitás szintet.

Ha megnézzük a jézusi vagy buddhai tanításokat, nem találunk rá az integrál szemlélet nyomaira. Annál inkább a korábbi szintekére. Buddha oksági tanítása a racionális szint példázata, míg Jézus több helyen megjelenő „aki nincs velem, az ellenem van” személete semmiképpen sem mondható az integrálra jellemző, a másikat átölelő, befogadó kognitív mintázatnak.

Ezek a mesterek nem voltak integrál szinten, hogyan lehettek volna a sokat emlegetett „W7” vagy még magasabb tudatosság szinten? Szintet kihagyni nem lehet, vallja a wilberi integrál szemlélet. Akkor ez most hogyan is van?

Hát úgy, hogy az említett tanítók igenis voltak a non-duális „W10” szinten, csak ez nem az a „W10”, aminek az Integrál Akadémia az 1980-as évek wilberi tézisei alapján tanítja. Amiről itt szó van, az nem a kognitív struktúra fejlődésének szintje.

Wilber 2006-ban rájött arra, hogy korábban tévedett. A pszichikus, szubtilis, oksági és non-duális szintek nem tudatstruktúra szintek. Ezek nem a kognitív fejlődésvonal elemei. Nem volt egyszerű erre rálátnia, pedig ott volt az orra előtt. Annyira tisztelte a keleti Nagy Hagyományok téziseit, hogy nyugatról nézve természetesnek tűnt a keleti tanításokat a nyugati fölé helyezni. A spirituális belső munkát magasabbra sorolta, mint a nyugati fejlődéspszichológia által feltárt, főleg a külvilágra adott válaszokkal jellemezhető kognitív fejlődés eredményeit.

Már vagy húsz éve ez az elméleti zavar helyreállt. Legalábbis a nemzetközi integrál publikációkban ez ügyben tiszta lett a kép. Nem úgy Magyarországon. Itt nálunk sajnos az Integrál Akadémia amúgy kitűnő tanmenete alapján végzett munkája ezt az újítást nem tartalmazza. Ott még mind a mai napig ragaszkodnak a W-szemlélethez, amivel sajnos nem használnak az itthon tanulóknak.

Dr. Alan Combs hívta fel a figyelmet publikációjában, hogy a humán fejlődést nem egy, hanem legalább két fő vonal mentén kell jellemezni, amiből az egyik a tudatosság struktúráit, a másik a tudatosság állapotait írja le. 

Ehhez a tudatállapotok elméletét ki kellett tisztítani. Ezt Combs, Tart és mások az ezredforduló előtt   megtették. Wilber Dan Brown-nal közösen kutatta és publikálta a Megfigyelő Pontokról alkotott gondolatmenetét, ahol a tudatállapotokat tréningező spirituális ösvényeket tanulmányozták.

Számos hagyományt tekintettek át nagy részletességgel és szintetizálták az eredményt. A törvényszerűségeket integrálva kidolgozták a „felébredés” elméletét. Ez a fejlődésvonal írja le az ember spirituális kibontakozását és ennek a fejlődési elemnek a strukturális fejlődéstől – amit ma már „felnövésnek” nevezünk – alapvetően eltérő funkcióját határozták meg.

•••

Azok az élményleírások, amelyekről a korábbi „W7” pszichikus szintleírásban szó volt, egyes szám első személyű módosult tudatállapotból származó szubjektív élmények. Ezeket a gyakorlással, tréningezéssel megszilárdított tudatállapotokat az mai integrál elmélet tudatállapot szinteknek nevezi. Mivel mindegyik szint a valóságot egy újabb és valósághűbb pontból tapasztalja meg, Brown ezeket az tudatállapot szinteket Megfigyelő Pontoknak nevezte el.

A spirituális gyakorló munkával, a tudatállapotok szisztematikus váltásával, a meditációval például, el lehet érni a Megfigyelő Pontok áthelyezését, vagyis a valóság egyre teljesebb megtapasztalását. Ez a munka nem a kognitív teljesítményre hat, ez a gyakorlás a spirituális fejlődést szolgálja. A két fejlődési elemet – a kognitívet és a spirituálist – nem szabad összekeverni.

Tehát a „W7”-nek nevezett pszichikus szint, vagy a „W8”-nak hívott szubtilis szint nem tudatstruktúra. Ezek nem a felnövésünk részei. Ezek az élmények nem a pszichológiai felnövésünk, kibontakozásunk részei. Ha azok lennének – mivel szintet nem lehet ugrani – csak az integrál szint kiteljesedése után jelennének meg. De nem! A halálközeli élmény, ESP, stb. nem csak az integrál tudatstruktúra után lehetséges. Ezek az élmények a pszichés fejlettségtől függetlenül előfordulhatnak. Ezt a törvényszerűséget ismerte fel az ezredforduló körül Combs, és 2006-ban elfogadta ezt Wilber is, és ezt raajzolták le egy mátrix képében, a Wilber-Combs mátrixban.

Itt lenne az ideje, hogy mi magyarok is tegyük ezt a tudást a kognitív tudatosságunk, vagyis a felnövésünk részévé.

2022. február 18.

A Kis Gatsby

 A kis Gatsby – egy víg, szín házibuli

Zenés party –, olvasom a műfaji önmegnevezést a színlapon. Ebből két dolog tetszett, a zenés és a party. Volt zene, volt party, de elmaradt a dráma. Az irodalmi alapanyag a két legfőbb drámai témával dolgozik: a halállal és a szerelemmel. De először nézzük, ami tetszett.

Egy nagy múltú színház sokat szenvedett közössége számtalan szép és tehetséges emberrel egy zenés műfaji kísérletbe kezd, ahol megpróbál valami teljesen újat kikeverni a meglévő színházi színekből. Ez a bátorság végtelen szimpatikus. Ha sikerül, akkor egy új musical-műfaj jöhet létre.

Megszülethet itt a zenés elmesélés teljesen újragondolt módja, az, amikor a zene egy folyvást jelenlévő, szinte minden pillanatot megjelenítő és alátámasztó akusztikai függöny; az amikor a zenekar és irányítója, a karmester jelenléte vizuálisan is információhordozóvá válik; az, amikor a színházi élmény auditív eleminek összeállításakor a zene teljesen új értelmezést kap.

Bátor tett a Vígszínház nézőterét így kezelni: a nézőket vízipisztollyal lelocsolni (talán ez egy picit túl is ment a határon, a nézők testi inzultusa csak személyes beleegyezéssel tehető meg); 18 éven felülieknek szóló formavilágot színpadra állítani, férfi nemi szervet gatyában kerestetni a nézőtől 1 méterre, a trágárságot a Szent István körút-i ház kulisszái mögül a színpadi nyilvánosság elé tárni. Hatalmas zenés buli kerekedett; talán nem a 18-as karika, hanem a 70-es „Marika” illett volna az előadáshoz: 70 felett veszélyes terep, a formai megoldások befogadása csak lazább idegzetű, konzervatív nézőinknek ajánlott. 

Fény és hang, csillám és ködgép, dagadó hangerő, a páholyból kilógó szereplő, a nézőteret teljességgel befoglaló mozgások hiteles víg, szín, házibulit varázsoltak a sokat megélt épületbe.

Egy színház nekem akkor tetszik, ha a formai bravúrok a belsőt segítik a felszínre, azt a belsőt, amit a szellem hat át, amit az irodalmi mélység közelíteni szeretne. A fitzgeraldi mondanivaló értelmezése ma már letisztult, a közel száz éves regény üzenetét a ma olvasója jól érti. A karakterek pszichés rajzolatát az irodalmi alkotás mellett több film is elmélyítette. 

A Vígszínház formai tobzódása azonban a történet követését több helyen megnehezítette, és ami ennél is fájóbb, az előadásnak sem a karakterek személyes tragédiáját sem az eredeti mű társadalomkritikáját végül nem sikerült közvetítenie. És ennek oka talán a munkafolyamat formai megoldásokra való való túlzott fókuszálása lehet, ami ugyan csillogóan tehetséges megoldásokat hozott, de mégsem szolgálta az el-eltűnő lényeget, azt, ami a forma mögött lakik, azt, amit a szcenikai megoldásoknak, a színészi, rendezői, dramaturgiai és teljes színtársulati munkának végső soron szolgálnia lenne hivatott, a szellemi mondanivalót.

Az előadás olyan, mint egy túlsminkelt, túlöltöztetett nő. Alig látszik az eredeti, természetes karakter jelene. És sajnos, ami látszik is belőle, az is hiányos, vagy hamis. Gatsby nem nagy, hanem kisfiú, mintha nem szervezője, hanem résztvevője lenne a buliknak, nem felette áll a társaságnak, hanem maga is a buliba olvad; remeg a szerelméért, de nem mint egy meggazdagodott alkoholcsempész, hanem mint egy egyetemista srác a West Side Storyból. A vígszinházi Nick sajnos egyáltalán nem ellenpontozza Gatsby karakterét, hanem túl erős testi jelene, mozgása egy sokkal magabiztosabb srácot hoz elő, mint a regény hőse. Daisy sem eléggé válik érdemtelenné Gatsby szerelmi küzdelmeire, nem érzem azt a női szemétséget, ami karakterét ellenszenvessé tenné. 

A karakterek nem válnak szét eléggé, a formai megoldások összeolvasztják őket, az egyébként magas nívón megzenésített dialógok nem tudják eléggé hatásosan a drámát kiszolgálni, talán csak Hegedűs D. Géza színpadi jelenléte hozza azt az aurát, ami egy drámát kéne, hogy jelezzen és jellemezzen egy adaptációban.

Bár a zenekar színpadi elhelyezését a Chicago musical eredeti koncepciójában már láttam, Bob Fosse csapata ezt már kitalálta, a karmesterrel való játékot is hatásosan alkalmazta, a vaudeville-i zenekar elhelyezés szerepe ott máshogy érvényesül. A vaudeville-ben a laza szövetű dramaturgia folyamatosság érzetét a zenekar szerepeltetése segíti, míg a Vig-beli Gatsby előadásban a zenekar jelenléte a drámai hatást nem fokozza, a tragédia nézői megélést nem segíti, hanem a térben is beékelődve a nőző pszichés azonosulásának lehetősége és a színpadi dráma közé lazítva a dramaturgiai szerkezetet, és végső soron rontva a katarzis élményt.

Erősen megfogalmazódik a kérdés: ez a zenei műfajteremtő színházi kísérletet egy ilyen drámai erővel bíró irodalmi alkotásra jó ötlet volt-e alkalmazni.

2022. november 28.

Gyarló az ember

Kifejezetten kíváncsian ültem 19-én este nyolckor a doboz elé, és tekertem a Dunára, hiszen élőben közvetítették az István a király 40 éves jubileumi előadását az Arénából. Már az élő is vonzott: ilyen horderejű előadás élőben hatalmas technikai feladat az összes résztvevőnek.

Másodsorban én is szeretem ezt a rockoperát. Ott voltam ’83-ban mesterem, Kovács Gyuri, a film hangmérnöke mellett a Nagránál, a legendás svájci magnetofonnnál, amiről együtt indítottuk a playback szalagokat. A darab több előadását láttam, a 2013-as szegedi, Alföldi rendezte verzió különösen megfogott.

Ma, 2023-ban egy érdekes helyzet állt elő: Novák Péter a rendező, akinek édesapja meghatározó egyénisége volt a ’83-as királydombi előadásnak, emellett Novák Péter alakította Táltost az Alföldi rendezte 2013-as előadásban. Feltételezem, hogy Péter ott volt Alföldi olvasópróbáján, hallhatta az összes értelmező gondolatot, instrukciót.

Vajon a Petőfi Kulturális Ügynökség, a Nemzeti Kulturális Alap és a Emberi Erőforrás Támogatáskezelő által fémjelzett, szerintem százmilliós nagyságrendű produkcióban látható lesz-e bármiféle elem a tíz évvel korábbi megoldásokból? Vajon a szegedi előadás akárcsak pár százaléka átszivárog-e Táltos-Novákon keresztül, vagy másik, a mai kor igényeinek megfelelő verziót fogok látni? 

Több oldalt tudnék írni a teljes előadásról, de most mégis csak egy jellemző részt emelek ki, és azt négy verzió, négy rendezés fényében vetem össze. A részlet a három magyar úr, Solt, Sur és Bese értelmezése, megjelenítése. A négy előadás a Koltay Gábor rendezte 1983-as királydombi, a film, a 2013-as Alföldi Róbert rendezte szegedi, a Médiaklikk-en látható Székely Kriszta rendezte Operettszínház-beli 2018-as bemutató, és a legújabb, a 2023-as Novák Péter rendezte Aréna-beli előadás.

Szinte minden sikeres zenés darabban megjelenik a humor. A szerzők tudják, hogy akármilyen súlyos a mondanivaló, főleg a zenés darabokban humoros karakterekre, nevetésre vagy legalább mosolyra szükség van. Ilyen Heródes alakja a Szupersztárban, a kontratenor Mary Sunshine a Chicagóban. A három magyar úr szerepeltetése ebből az dramaturgiai szempontból is igen fontos.

De kik is ők? A szövegkönyv szerint magyar főurak, akik érdekes módon saját maguk éneklik el saját negatív tulajdonságaikat, mint egy önismereti tábor záróestjén. Vagy lehet, hogy mindenki mást tartanak gyarlónak, dörgölőző haszonlesőnek? 

A filmben a három figura egyszerű fehér ingben és bőrmellénykében egy díszletelem (ami lehet, hogy a hatalmas kereszt-oszlop alja?) körül és belül forogva, egymásnak dalolja el bemutatkozó dalát, amely végén még össze is zárják kezeiket, mintegy szövetséget kötve. Ez a filmbéli koreográfia és rendezés számomra teljes zagyvaság, hiszen ki várhatná el egy bűnben fogant és bűnben élőtől, hogy kijelentse: „gyarló az ember – bűnben fogant és bűnben él”.

Alföldi ezt a dramaturgiai paradoxont frappánsan oldja fel, amikor egy fergeteges lakodalmi táncot penderít a színpadra: mindenki boldogan, önfeledten ropja a szöveg értelmezésétől teljesen elszakadva, telezabálva magát és valószínű jó sok bor hatása alatt.

Székely Kriszta három ura aktatáskákkal, színes zakókba bújva érkezik, jelezve – ki tudja, az állami? – hivatalnoki teendőiket, és néhol fogvicsorogva, máshol táncikálva a nézők felé éneklik a hasukat teletömni akaró embereket cseppet sem jó fényben feltüntető strófákat.

Eljutottunk a mához, hogyan jelennek meg a magyar főurak 2023-ban. Meglepetésemre talpig feketében, fekete ing és nadrág, még a hózentróger is fekete rajtuk. Fejükön keménykalap két kezükben egy-egy, láthatóan magukat ábrázoló álarc. Mozgásuk töredezett, szoborszerűen meg-megálló, a koreográfia egy dinamikusan változó szoborcsoportot mutat fel. A hatás olyan, mintha ezek az alakok nem is a főurak lennének, hanem szoborfigurák, akik elmesélik, bemutatják milyen az ember. Az ember úgy általában? Vagy az ember, ha főúr.

Itt Novák egy hasznos ötlettel operál, a figurákat eltávolítja a reálistól, és így az említett paradoxon nem olyan erősen mutatkozik meg, mint a filmben, vagy Székelynél. De így hová lesz Solt, Sur és Bese? A darabban hamar visszatérnek az „élősködő, hitvány férgek”, az Abcúg Koppány-ban már elhízó nagyurakként jelennek meg. Mozgásuk bizonytalanná válik, talán részegek is, Solt az orrát túrja, közben Sur a sliccét bizgeréli.

Oké, de kik ők? Keménykalapban, feketében, fehér szalvétával, kőbunkóra ábrázolva? Tősgyökeres magyar nagyurak? Alföldinél bajszát pödrő, Bocskaiban, csizmáját csattogtató, Székelynél csili-vili zakóban kéjelgő aktatáskás hivatalnokok, Koltaynál fehér inges, egyszerű bőrmellényben daloló urak.

A fekete keménykalapos, hájpacnikról a nyugati pénzember őstípusa ugrott be. A Wall Street, a zsidó bankár, a furmányos, dörgölődző érdekember, akinek az érdeke mindennél előrébb való. Olyanok ezek a fekete kalaposok, mintha nem is magyarok lennének, mintha valamilyen nyugati idepottyantott jelenség imbolyogna a színpadon. Álarcokkal, dölöngélve.

Az álarcok egy későbbi jelenetben kapnak mélyebb értelmet. István győzelmét ünnepelve a három nagyúr immáron labdává gömbölyödve éltetik a győzedelmes fejedelmet és az álarcok más szereplőkön is feltűnnek. Gizella, Vecelin a német lovag is álarc mögül énekel, sőt, Asztrik is megkapja álarcát., és végül István anyja, Sarolt sem kerülheti el a rendezés kasztosító ítéletét, Sarolt is álarca mögül szól fiához.

Aha, értem, igen. A három úrral exponált álarcok egy másik kultúrát hivatottak jelezni és jellemezni, és ez az átkozott, képmutató nyugat. Gizella, aki magyarul sem tud, Sarolt, aki tíz körömmel harcol Koppány ellen a nyugati kereszténységért, és még Asztrik is, aki Rómát képviselve a nyugati típusú kereszténységet hozza el a magyaroknak. Az álarcok álságossága átrendezi a darabot. Itt a 2023-as mondanivaló lényege: az átkozott nyugat szelleme járja át Magyarországot.

Nem szóltam István kék, baloldalon félsoros Bocskaira emlékeztető felsőjéről, Koppány piros, jobboldalon félsoros Istvánnal azonos felsőjéről, mint amik együtt adják ki a a magyar viseletet. Nem szóltam Réka piros ruhájában kék sálát lobogtató jelenlétéről.

Nem szóltam a mai színpadok egészen különös happy-end jelenségéről, amikor az amúgy ellenlábas szereplők egymásba ölelkezve a darabból kilógva, a tapsrendet megelőzve csikarják ki a nézők mosolyát és vastapsát. Ezt láttuk a a Vígben is, amikor a vörösingesek és a Pál utcaiak együtt éneklik el a Miénk a Grund-ot. Amire akkor már egy sokemeletes házat terveztek és indulnak a munkák, a két csapat pedig a vastaps kedvéért, a történettel mit sem törődve mosolyogva lépdel a színpad előterébe.

Ugyanezt láttuk az Arénában is, amikor a darab végén a három úr hirtelen lefogyva, a felnégyelt Koppány büszkén kihúzva magát énekelte: „István a mi urunk … Szép Magyarország édes hazánk”. A stábfotó teljessé lett –, Réka kezd, jöhet a Himnusz.

A legutóbbi verziót nézve még egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Vajon ki lehet az a titokzatos szereplő, aki egyik korábbi előadásban sem volt jelen és most még az egyik fontos szereplővel szemben akcióba is lendül? Kit játszik az az egyébként kifejezetten ügyes és tehetséges gyerekszereplő, aki zöld gitárjával a Regős – anno Bródy – hét sorát énekli el? Ki lehet ő, aki Asztrikot, az őt hízelegve megkeresztelni akaró papot gitárjával, majd hozzávágva fenyegeti meg, majd Asztriknak, Rómának, a nyugatnak hátat fordítva szalad ki a színről? Ki lehet az a fiatal, aki a nép fia, aki laza és szimpatikus, jól gitározik és énekel, és a nyugattal a fiatalság őszinte vadságával szembefordul? Vajon ki ő?

A darab után Szörényi Levente fekete Bocskai mellényben, Bródy János világos szürke öltönyben, két táncos hölgy némi segítségével vezetve meghajlásokkal és ha kissé esetlenül is kialakuló kézfogásukkal köszönte meg a jelenlévők szeretetét.

2023. augusztus 22.

Magányos Emberek

Van egy alaphelyzet. Egy család, férj, feleség, pici gyerek. A férj anyja, apja és a férj egy jó barátja. Így öten, a picivel együtt hatan. Legyen másnap a keresztelő, így összehozhatók egy helyre. A barát a keresztapa.

A hely legyen egy nyaraló, pici, de van benne kis konyhás nappali, kis WC-s fürdőszoba is. Itt élnek hőseink. Olyanok, amilyenek. Egyesével is és kapcsolatban is. A fiatal anya ringatja babáját, miközben számítógépe mellett él, dolgozatát írja. A fiatal apa a szintijét és a számítógépét bújja, reklámzenéket ír, néha el is tudja adni azokat. A férj apja egy tipikus érzéstelen faszkalap, aki Tolnában kertészkedik és humorkodik, majd néha a Biblia erejéből kiabál. A férj anyja, anyós. Beleszól, kommentál, és az ötvenes nők bölcsességével iszik. A barát, aki most éppen keresztapa szív, hallgat, majd szív, partra vetett halként sodródik és megint hallgat.

Na már most itt vagyunk, 2023-ban, Surányban egy nyaralóban. Egy reggelen, hőseink egy keresztelőre készülnek és lökik a rizsát, amikor is megszólal egy telefon. Színházi dramaturgia egyik sokszor látott alaphelyzete. Állítsd be a billiárd asztalon a golyókat, adj nekik színeket, és lökj közéjük egy új, teljesen eltérő színű golyót. Ütköztesd őket és figyeld a golyókat. Hedda Gabler, Az öreg hölgy látogatása jut eszembe.

Szóval megszólal a nyaralóban a telefon, a barát kezében. Kiderül, hogy ő nemrég Berlinben becsajozott és a lány utánajött. Csak úgy. Lehet, hogy jól sikerült a találka. Na ez a lány most idejön a nyaralóba és behozza jellemét a már megismert, kompromisszumokkal, elhallgatásokkal összetapasztott családi milliőbe. (Ahogy Pelsőczi Réka mondja egy riportban, belökik a billiárd golyót a többi közé).

Ha jól van megírva a darab, ahogy pl. Ibsenek ez sikerült, de Csehov is nagymestere az ilyen pszichés csataábrázolásnak, akkor jó a nézői élmény. De sajnos ez az adaptáció nem ilyen. Az alapdarab valószínűleg jó, de a tegnap látott dramaturgia hiányos, a pszichés folyamatokat hiányosan ábrázolja.

A legnagyobb problémának azt érzem, hogy bár a dramaturg tudja honnan hová akar eljutni egy szereplő, adott esetben egy mikrostruktúrában, de a végcél annyira ott lebeg a szeme előtt, hogy az utat nem fejti ki rendesen. Tehát A-ból B-be tart a szereplő, A-t egész jól bemutatja a darab, B is jó nagyot szól, de az utat A-ból B-be elnagyoltan, vagy néha komolyabb hiányokkal ábrázolja. Én ezt a szerkesztésmódot – nem túl jóindulattal – Móricka ábrázolásnak hívom.

Amikor stimmel A is, B is, mégis B jelene hiteltelennek hat, B élménye lóg a levegőben, mert az odavezető út sem időben, sem pszichodinamikailag nincs ábrázolva, a nézőben nem születik meg B élménye, hanem B egyszerűen csak pofán vágja. B süt, igaz, frappáns, szókimondó, mégis hitelen marad, mert nincs megágyazva kellőképpen megjelenése.

Mintha az író túlkoncentrálna a B helyzetre, csak B megjelenítésével foglakozik, az alapozás hiányos, vagy elmarad.

Stern Lili - Hard Core

Ahogy Stern Lili nem kortárstáncos – sorolta ki magát a profik közül tegnap este –, úgy én sem vagyok színikritikus, most mégis Lili táncolt, én meg leírok pár gondolatot, ami a tegnap esti <3CORE című előadás után született bennem.

Lili mozgása valóban nem professzionális, szakavatott szem biztos talál benne sok fejleszteni valót, mégis fiatal ereje, közlésvágya, (nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek) átüt a fanyalgó besorolásokon, a sztenderdizált elvárásokon, és őszinteségével, egyszerű és mélyen szerethető emberségével lenyűgöz.

Lili útkereső huszonnégy évessége egy olyan színpadra érett műfajban aratott méltán sikert, amit legjobban a performance szó egyszerűségével lehetne leírni. Mert nem csak tánc, nem csak látvány, és nem is csak hangzás, hanem ezek szintézise. Az élmény úgy születik meg, hogy a három inger idegpályái egy pontban találkoznak és együttesen fejtik ki hatásukat. Egyik sem fontosabb a másiknál egy pillanatra sem.

Kicsit zavart, amikor egy negyedik is bekéredzkedett, a szöveg. A szöveg, ami angolul, néhol erősen torzítva jelent meg. Szerencsére csak egy-egy szót értettem belőle, így zajjá minősült át, bár pár percig bosszantott az információvesztés. Lili is érezhette e feszültséget, mert az előadás után a segítők kiosztottak egy lapot az angol szöveggel és annak fordításával.

A színpadi fény igényes és technikailag is világszínvonalú kompozíciója, a zene és effektvilág egészen különlegesen jól sikerült használata, és a tánc, az élő jelenlét együttese hatalmas erővel jelenítette meg, de mit is? A mondandót.

Na ezt szerencsére nem mindig értettem, de miért is kell érteni? Miért is kell egy performance-hoz az értelem igényével közeledni? Miért is ne csak hathat rám? Ha elengedem az értelmezés, az aggyal befogadás ragacsos kényszerét, akkor egy sokkal szabadabb befogadói világba léphetek át. Ott csak érzések, örömök, bánatok, könnyek és mosolyok laknak, nincs logika, nem az összefüggések börtönében senyvedek, miközben bosszankodom csak, jaj, ezt én nem értem, jaj, én ehhez hülye vagyok.

Az értelmezés erőltetése megöli az élményt. Többször éreztem már, hogy ha elengedem ezt az egyébként tök logikus nézői igényt, akkor egy szabadabb világban tudom élvezni az előadásokat. Aztán, ha valami később értelmet nyer, csak örülök neki.

Az igényesség mellett sajnos az előadást gyengíti a néhol felbukkanó esetlegesség, a láthatóan utolsó pillanatban bekerült improvizatív elem. Ezt a műfajt azt teszi különlegessé és a hatást is az biztosítja, ha az alkotó elemek szinkronitása teljes. A fényváltások, a hang rezdülései, a táncos izmai egyszerre mozdulnak, összehangolásuk és összehangoltságuk létkérdéssé válik. Ez olyan mérnöki precizitást igényel, amit ma kevesen tudnak végigvinni, ez esetünkben sem sikerült teljességgel.

2023. november 10.

 

A tapsrend és a gumi fallosz

Muszáj állást foglalni egy olyan előadás után, mikor is a tapsrend előterében egy gumifallosz tornyosul a színészek lába alatt. Az előadás tetszett, nagyon is tetszett. Amennyire anno zavart és hatásvadászónak tűnt Mary Sunshine letolt gatyájából kibuggyanó hatalmas pénisz és szegény Bercsényi Peti színpadot átívelő kényszer-sasszéja, annyira őszintének hatott a Tragédia elkeseredett, összezárt foggal síró bízva bízzál-ja e gumiszerv társaságában. (A legszellemesebb az lett volna, ha a hat színésszel egy sorban álló pénisz is meghajol a végén – túl drága effekt, tudom.)

Az előadás szinte végig sokkolt. Volt minden, mi szem-szájnak és fülnek-elmének ingere: színpadi közösülés, szopás-nyalás, besúgás, Vidnyánszky-Máté-Mácsai színházi élet, színész-intrika belső hanggal, rendező őrjöngés, nők-helyzete-muszáj-szülni, és persze Alföldi-hátsója (feleségem szerint annál több is). Vártam egy vagy két női mellet is, de az sajnos egy sem volt – ki érti miért –, pedig volt rá lehetőség tíz is. 

Aztán próbára tették a türelmemet is: az 1948-as ENSZ Nyilatkozat 30 cikkelyének teljes ismertetése a szegedi „unom a politikát” repetícióját juttatta eszembe: ha a rendezés valamit igazán ki akar emelni, akkor a betűk vastagítása nem ismer határokat. Csak nehogy a betűkövérítéssel eltűnjön a betű maga is, mert a túlvastagított betű fekete tömbbé áll össze és eltűnik az információ és magára marad az érzelem. A húrt kifeszítő előadás e pontja már-már eljuttatott ide, de nem, még maradt a figyelmemből egy kicsi.

Különleges évadban láttuk az előadást, a büféasztalokon elhelyezett „végjáték évada” törlőkendő furcsa kettősséget sugárzott: a támogatás nélkül hagyott színházak kivéreztetése sikerrel járni látszik, miközben megfogalmazódik egy kérdés: egy adományokat könyörgő színháznak ugyan miből van pénze ilyen marketing elemre, ugyanakkor megható is a törlőkendőn olvasni sok szép előadás címét.

Tegnap este két élet keveredett össze majdnem úgy, mint olaj a vízzel: Alföldi és Höfgen. Van párhuzam is persze: mindkettő színész, de sajnos én többet nem találok. Hiszen Höfgen benyal, dörgölődzik, konformista a javából, Alföldi cseppet sem Höfgen, legfeljebb bármikor professzionálisan el tudja játszani. 

E Höfgen-Alföldi összeöntés, a magyar itt-és-most hátterével, Alföldi eddigi életútjának és a höfgeni mentalitásnak az összegyúrásával a két egymásba el nem vegyülő elegy mégis egész jól megfér egymás mellett a színpadon. E dramaturgia a két színész lelki állapotaiba enged betekinteni: követhetjük a vöröslő forradalmár Höfgent, hogyan változik fasiszta kollaboráns barnává és megismerhetünk durva és szétesett, érzékeny és mély tónusú Alföldi-színeket is.

Az önkritika és kritika, az öngúny és gúny, az önismeret és megismerés poláris megoldatlansága táplálja azt az elemi elkeseredést, ami a darab legvégén jelenik meg: az Úr bölcsessége, erejének megcsillanása, a felemelő remény helyett a letaglózottság és a kilátástalan reményveszettség mondatja ki, sírva, magába roskadva Alföldi színésszel: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”

De mégis, hogyan?

2023. december 6.

Kiss Tibinek

Tibi, Kiss Tibi, mondd, mi szükséged van neked a Budapest Bár virga-kuplé estjében a 30-as évek romantikájában elidőzni? Baromi klassz mély hangoddal lazulsz velük? Baromi klassz kiállásoddal csatangolsz a szinpadon és megközelíthetetlen férfiként ott vagy, de mégsem vagy velük? Hol vagy te Kiss Tibi? Egyáltalán ki vagy Te?

Tegnap este választ kaptam a kérdésre, mert közvetlen közelrőr ott lehettem veled az Aranyakkord (hú de balfasz nevű) formációddal és egy óra alatt megérteni vélem ma reggel a kisstibiségedet.

Tudod, Cohen jutott sokszor az eszembe. A verseid egyéni stílusa, a képek, amikben kifjezed magadat dalról-dalra közelebb vittek hozzád. A hold, a szív, az el-ne baszd, az igéid, mind-mind bemutatták a kisstibiséget. Láttalak a konyhádban hajnalban, éreztelek a Kis Herceg élményedben, ahogy a szeretetről egy pillanat alatt tudsz rittyenteni egy dalocskát.

Nagyon élveztem a tegnap esti koncertedet, mégis hiányok is megjelentek a elmém hajnalszagú horizontján. Vajon miért kiabálsz olyan sokat, miért nincs szinte egyetlen dal sem, ami a hangod mélységeit hozza főszerepbe? Majd 80 évesen? Cohen ott fürdik a basszusában 80 felett, majd akkor nyugszol le Te is, ha kirabol a managered és elvonulsz és meditálsz évekig?

Tibi, azt érzem rajtad, hogy kapcsolódni akarsz a transzcendenssel, de egy kibaszott vastag fal van köztetek. Pedig a átlátsz a falon túlra, élményeid vannak onnan, mégsem stabil a kapcsolat.

Cohen 80 felé már egyedül ment előre, írt és zenélte a verseit, egészen nyugisan, szelídült, míg Te még mindig ketten vagytok, és sokszor egymással szembe mentek és a falat okoljátok, vagy csak szenveditek, pedig az a fal nincs is, az a fal kettőtök virtuális kreálmánya.

Tibi, szurkolok, hogy fedezd fel, értsd meg és haladd meg azt a kreálmányt, az ördögi kettősséget, és érkezz meg még alkotóerőd teljében az angyali otthonodba, az egységbe.

2024. július 25.

Isten - apropos

A tegnap látott Isten című darab bennem is egy sor kérdést megfogalmazott. Az egyik különösen foglalkoztat még másnap is. Lehet-e egészségesnek mondani az olyan embert, aki egyébként testileg-lelkileg makkegészséges, mégis családi kapcsolataiban alapvetően megváltozott élethelyzete folytán be akarja fejezni életét.

Az életben maradás egyik, ha nem a legerősebb ösztönünk. A vízbe esett fuldokló az utolsó erejével is küzd életéért; az auschwitzi gázkamrák fulladásos tömeghalála a legkegyetlenebb kivégzések egyike; a színházi tüzekben menekülő tömeghalál jelentős részét az egymást agyontaposó túlélni akarók menekülése okozza.

Az életben maradás az egyén alapkésztetése és egyben alapszükséglete is. Alapkésztetés emellett az evés-ivás-táplálkozás, az alvás, a szaporodás-fajfenntartás és a szexualitás. Ezek az alapkésztetések megegyeznek az állatvilágban lévőkkel, az ember esetében ez az öt alapkésztetés kiegészül eggyel, a fejlődés alapkésztetésével.

Bármelyik alapkésztetés működése sérül, akadályozott, hibás és az alapszükséglet kielégülése csorbát szenved, a mentális (és nem ritkán a fizikai) egészség is vele sérül. Az egyén egészlegessége sérül, egész-ségét veszti el. Ezt a nem egészséges állapotot pszichés vagy mentális zavarnak nevezhetjük, a kialakuló kóros viselkedés a pszichopatológia tárgya.

Az emberi psziché képes az alapösztönök feletti uralomra. Az elme irányítása alá tudja vonni akár az alvás, akár az evés, akár az életben maradás ösztönkésztetését és azt felülírva nem evésre, nem alvásra vagy akár életben nem maradásra változtatja az irányt. Az első esetben a tudomány például az anorexia nervosáról beszél, a másodikban insomniáról, a harmadikban pedig az egyén destruktív viselkedéséről.

Mi történik akkor, ha az életben maradás ösztön kielégülése akadályoztatott, ha az elme azt fogalmazza meg, amit a darabbeli Kertész Anna, hogy elég, nem akarok tovább életben maradni, meg akarok halni.

Véleményem szerint bármelyik ösztönkésztetés akadályoztatása megváltoztatja az egészségest, megbomlasztja a harmóniát és végső soron egészségtelen döntéseket és viselkedést hoz létre. Így hibás az a vélekedés, hogy a darabban megismert szereplő pszichésen teljesen ép és egészséges.

A darabban is megemlített ASL-beteg jogász, dr. Karsai Dániel esetében az életben maradás alapösztönére vonatkoztatott kérdés így hangzik: Lehet-e pszichésen egészségesnek mondani az olyan embert, aki a légzését végső soron ellehetetlenítő gyógyíthatatlan betegségben szenved, és e megváltozott élethelyzete miatt esetleg, valamikor majd be akarja fejezni életét.

Mindkét esetben lehet és kell segíteni. Csak éppen másképpen.

Karasai nem a haláláért, hanem az életéért küzd. „Akar a franc meghalni” -írta a Magyar Hang riportban. Elhiszem neki. Ő élni és nem halni akar. Kizárólag akkor akar meghalni, ha már az életét elviselhetetlenül szenvedéstelinek, kínokkal ellehetlenítettnek tartja ő és az orvostudomány.

Élni akar, de úgy, hogy mindig vehessen levegőt, úgy akar élni, hogy kifejezhesse magát és tudjon valahogy kommunikálni a környezetével. A helyváltoztatásról, a négy végtagjának munkájáról le tud mondani.

2024. január 18.

Ibsen TikTokba zárva

Világsikerré lehet egy videómegosztó ötlet, röviden és tömören hogyan lehet minél több kattintást bezsebelni. Ma már az ötfelvonásos darab is egyben, szünet nélkül megy le. Nincs is ebben semmi baj, ha a dramaturg és a rendező a szakmája csúcsán dolgozik és a hosszú jónak meg tudja csinálni a rövidített, legalább olyan jó változatát.

O’Niel Utazás az éjszakába Stúdió K előadása hozta ezt a truvájt. Nekem a ma este látott Katona-beli Hedda Gabler nem. A sztori pergetés, a rövidítések számomra nem jól szolgálták a legfontosabbat: a néző katarzisát. Sokszor éreztem a figurákat robotszerűen, mechanikusan ábrázoltnak, máskor láttam a rendező kezében a marionett zsinórokat végükön a színész-bábokkal.

Egy jelenetet kivéve nem éreztem hiteles, érzelmileg átélt feszültséget, általában csak ábrázolásokat, bár amit láttam és hallottam az stimmelt, Móricka-megoldást nem tapasztaltam sehol. Valahogy nem zajlott a színpadon dráma, csak színdarab. És az is néha olyan kockás megoldásokkal felvezetett, ami inkább mosolyogtató, mint beleélhetővé tette a figurát.

Takácsi Peti mozgása nem egy valós szaremberé, hanem egy marionett bábúénak hatott.  Cuki volt Eszter nagynénije, megmosolyogtató, de a felszeletelt dramaturgia ecsetszínfoltokat villantott fel és nem született meg a festmény. Legalábbis nekem nem állt össze egy koherens élménnyé.

Minden be lett mutatva, de alig rázott meg a sztori. Erőtlennek hatott ez az este. Pedig megpróbálták. Mi lehetett a baj?

Az tuti, hogy átbeszélték a darabot. A Katonában sok okos ember dolgozik. A szorgalommal sem lehet baj. Valami mégis rossz irányba sodorta ezt az előadást. Szerintem ez a valami a tömörítés, a dramaturgiai húzások használata, a TikTok-osítás. És ez korjellemző. Ma már aki nem gyors, azonnali, aki nem tarol az infóval, aki nem kápráztat el, az unalmas, az szürke, az húzzon el.

Márpedig a pszichorajzoláshoz számomra idő szükségeltetik. Ahhoz, hogy kirajzolódjon Hedda gonoszsága, nem csak történés, mondatok, mimika, hanem idő is kell. Az időkezelés borult fel ebben az előadásban. Olyan volt, mint amikor egy rajz gyorsított felvétellel alakul azzá, ami. Az eredmény káprázatos, de a kialakulások csodája, a rajzkészség bámulata, a születés varázsa csorbát szenved.

Oké, értem én, ki ez a Hedda Gabler. De ahhoz, hogy a drámát átéljem, hogy bennem megszülethessen a reakció a jellemére, ahhoz nemcsak értelem, hanem egy nagy rakás érzelem is szükséges. És ahhoz pedig másfajta dramatikus időkezelésre lett volna szükségem.

2023. március 28.

Extázis?

 

Extázis?

A tátongó üresség (szín)háza

Untam, hiába volt érdekes, untam.

Egy idő után az érdekes is unalmassá válik, ha nem kerül bele még valami. Hogy mi az a valami? Elcsépelt szóval: a mondanivaló. A mondani való. Az, amit a színház sajátos eszközeivel (anyag - forma: külsőség, költségvetés, anyagiak, világítás, videó, hang, díszlet, jelmez) át akar adni (szellemi - tartalom: belső, rezgések, gondolatok, könnyek, nevetések, katarzis).

Nem szeretem a performansz világát. Túlságosan is külsődleges, túluralja a forma a tartalmat, megbomlik az egyensúly, a kifejezésmód sokkal jelentősebbé válik a belső tartalomnál. A figyelem felkeltés görcsössé váló vágya nem enged átélni, nem enged közel, nem tudok belevegyülni, együttlélegezni, nem válik a köztünk feszülő idő és tér semmissé: kívülre szorulok. Tarnóczy színházát ilyennek éltem meg, idén másodszor. A Melancholy rooms után az Extázis.

Erősek a színek, csillognak az arcok, harsognak a hangok, a szöveg is durván odatesz, a témák is velősek, van hányás, leszbikus csók, a homoszexuálisok aránya messze felülreprezentált. Minden rendhagyó, egyáltalán a francba a renddel! Illetve majdnem a francba, a kellékeket kérjük ne vigyék ki a díszletből és kérjük, a visszaszámlálás végén foglalják el a helyüket. Azért mégis csak kell valami minimális szabály, mert különben … Kíváncsi vagyok, mikor jutunk el a nézőtér nélküli színházhoz, ahol a színtér és a nézőtér már egy. Vagy már eljutottunk?

Egy idő után a külsődleges érdekességek unalmassá válnak, pontosan úgy kezdek unatkozni a helyemen, mint a szerepek szerinti fiatalok a másik oldalon. Eszembe jut a közel tízezer forintos jegyár, (meghülyültem?), az órámat lesem, a székemen feszengek, nyom a szék, sosem szokott nyomni a Katona széke. Három és fél óra? Ezek direkt akarnak kibaszni velem? Érezzem előbb-utóbb én is pont olyan szarul magam, mint ők? Ez lenne a színházi beleolvasztás célja?

A legrosszabbul akkor éreztem magam, amikor hazajöttem és elolvastam három kritikát, amik szórták a tetszések legjeit. Na bazdmeg, veled van a baj, megöregedtél, ez már generációs probléma. Na de akkor miért tetszett Bodó Viktor és Kaffka Kastélya? Mégiscsak kell valami belső is a külső alá?

2024. január 29.

Egy szívműtét ritkán vizsgált aspektusa

Hiszek az okok-okozatok törvényében. Ha valaminek nincs oka, az véletlen – tartják sokan. Az okot az információ (adatok) szintjén általában ismerjük. Azonban ezek az információ cseppek nem állnak össze helyes értelmezéssé és nem jelenik meg az ok. A helyes értelmezéssé összeállt információ az ok. A véletlen címke is az okok értelmezésének végeredménye. Ha nem értjük egy eseménysor okait, nem vagyunk képesek értelmezni azt helyesen, könnyen kiadjuk a véletlen címkét. E kis eszmefuttatás után előre bocsájtom, én nem értem, hogy mi történt velem 2018. januárjában. Mégsem tartom véletlennek. Okot sejtek a történet mögé, ami nem csak biológiai, szellemi, szociális vagy kulturális, racionális vagy irracionális, ezért a történetemet nem értelmezni, hanem a személyes élményeim alapján elmesélni szeretném.

A második januári péntek délután és este Daubner Béla vezette csoport foglalkozásom volt. Nem dolgoztam aznap. Arra emlékszem, hogy Béla a tudatról beszélt, a tudat tágulásáról. Ez egy régebbi vesszőparipám, vettem a bátorságot és udvariasan, de kérdésemmel úgy érzem, hogy ellentmondtam. – A tudat abszolút, mérete pont, belefér az összes forma. Hogyan lehetséges tágítani a tudatot? – kérdeztem. Úgy emlékszem folytattam is a kérdést: ez a tudattágítás fogalom és módszer, amit a módosult tudatállapotokkal dolgozó terapok előszeretettel használnak, a relatív tudat minősége. Tehát mielőtt tudattágításról beszélnénk, pontosítani kell a tudat abszolút és relatív minőségét. (Úgy tudom, hogy ezt a mahajana tan meg is tette.) Erre a kérdésre nem emlékszem már tisztán – rosszul lettem.

A következő részt az ott maradt társaim elbeszélése alapján írom le. 3 vagy 4 mentős érkezett ki rengeteg cuccal. Több, mint 45 percen keresztül próbáltak stabilizálni, vagyis szállíthatóvá tenni. A 38-as vérnyomás nemcsak kevés a szállításhoz, hanem durva belső állapotokra utalt. Elfolyik a vér valahová, nem lesz belőle vérnyomás. Káromkodtak, nem igen sikerül a dolog. Az egyik meg is jegyezte, mi a f[...]sz van itt? Julit értesítették a csoporttársaim. Miután összecsiholtak egy kis vérnyomást, stabilizáták valamennyire a keringést az időközben odajutott Juli beült a mentőbe és elindultak velem a Honvéd Kórház felé.

Többen is felkészítették Julit. A mentősök válságos állapotot mondtak. A közben előkerült – gondolom ügyeletes – mellkassebész miközben átadta a jegygyűrűmet Julinak azt mondta, hogy a műtét extrán rizikós, 40%-ra tette a sikertelenség valószínűségét.

A Honvéd műtőjében elindult a küzdelem. Juli kérte a dokit, hadd lásson még egyszer. A doki figyelmeztetése nagyon sötét volt, tudta, ez aorta-dissectio. (Az szív fő erének hosszanti repedése) Nem szervezett CT-t, ezzel értékes perceket nyert, viszont tutira kellett mennie. Juli mesélte, hogy rövid időre annyira magamhoz tértem, hogy még hülyéskedni is volt kedvem: – nyugi, megoldjuk édesem. Közben összeállt a team: az altató orvos is csatlakozott. A Honvéd mellkassebészetén világklasszis orvosok dolgoznak. Hét órás küzdelem indult. Kicserélni a tönkrement aorta szakaszt, a megrogyott billentyűt visszavarrni, nyitni-zárni, pakolni.

A műtét alatt a szívet lekapcsolták, a szervezetet külső motorra kötötték. Az életfunkciókat kívülről vezérelték. A testet 20 ⁰C-ra lehűtötték. Az alacsonyabb hőmérsékleten könnyebb a keringéssel bánni. Az agynak ez viszont oxigénhiányos állapot. Valamit valamiért. Gondom, hogy sok hasonló kompromisszumot tartalmaz ez ilyen helyzetkezelés. Ez a tervezett, kézben tartott oxigén hiány később fontos szerepet kap. Reggel fél nyolc: működik az új aorta szakasz! A szivet másodikra sikerült elindítani. Eddig rendben vagyunk. Nem tudom és nem is akarom túl részletesen leírni. Ezután az intenzív örzője következett. 3 és fél nap. Tubusssal a szájban, beszéd kizárva. Julit hatalmas örömmel fogadtam, az oxigén álarcot félretoltam, hogy puszilhassam őt. Ehhez nem kell beszéd, a tubus le van tojva. Ám a a hangomon sokáig ott volt a tubus nyoma.

A negyedik nap úgy döntenek, hogy visszatesznek a mellkassebészetre. Örző, de nem intenzív. És itt következett be az első megdöbbentő elem. Az első éjszaka egy dühkitörés indult el bennem. Csak arra emlékszem, hogy kitépkedtem a csöveket magamból és elindultam, majd összeestem a szoba közepén. Hatalmas ribillió támadt. Azt mesélik az ott dolgozók, hogy kiselőadásokat tartottam a vállalkozásokról, a pénz hatalmáról, egy logó grafikájáról. Az eredmény a pszichiátria pharmakológiai vívmányainak bevonása gyógykezelésembe. Kaptam Rivotrilt, Xanaxot a fene tudja még mit. A fejre zuhanás után elvittek koponya CT-re, nem sértettem-e meg az agyamat. Negatív.

Juli rengeteget látogatott. A fejre esésről és az éjjel történtekről nem tájékoztatták.

Mikor a következő éjjel is felvezettem ezt a viselkedéssort, lekötöztek. Nagyon kemény hanggal nekem jöttek, hibáztattak. Pokoli kínokra emlékszem a lekötés következményeként. Olyan kilátástalan, a könyörgést és az agressziót váltakozva hozó állapotokat még soha nem éltem meg. Nekem ez volt a pokol. Juli a lekötözött férjéhez érkezett reggel. Sokkolta a látvány, mivel ilyet már látott a családi sztoriban. Rákérdezett, – miért? – Mert elesett. – Miért nem szóltak? Nincs válasz. Pedig az egyik nővér elindított egy játszmát előző este Julival, hogy maradjon velem, ameddig csak tud. De nem volt őszinte, nem mondta el, miért e kérés, én meg hazaküldtem Julit. A harmadik éjjelen megígértem, hogy benn maradok az ágyban és így is lett. Nem adtak Rivotrtilt. Elkezdtem gyűjteni a feljelentéshez az adatokat. 

Az aorta műtétnek megdöbbentő mentális mellékhatásait ismerhettem meg. Nappal állandóan ismert hangokat hallottam a folyosóról. Fék Gyurit épp úgy  mint Daubnert, de hallottam Julit is. Sőt sokszor hallottam a saját nevemet is. Nagyon zavaró volt, de tudtam uralkodni a hangokon. Ám délután már a látogatóimmal is zavart voltam, irreális tervekkel álltam elő. Napközben semmiféle prevenció nem történt az éjszakai menet ügyében.

Ötödik nap már tudtam fogni és visszakaptam a telómat. Kicsit nyomoztam a neten a műtétemmel kapcsolatban és a kezembe került egy cikk, ahol részletesen szól a szerző a mellékhatásokról is. Itt kiemeli, hogy a mai motoros szívműtétek, majd az intenzív terápiák utáni első nagy melléktünet nem testi, hanem lelki és ez az agresszív pszichózis. Hoppá. Nagy szerencsém, hogy rátaláltam időben erre a cikkre. Másnap kérdeztem róla a nővéreket, szinte semmit nem tudtak a dologról. Ők sokéves tapasztalatok alapján és a főnöki parancsok alapján cselekszenek. Tanítás ez ügyben nincs. Még akkor is inkább a löttyös indulat vezérelte őket, mintsem valamiféle értelem. Már jól voltam, nem szédültem, nem esett ki minden a kezemből. Szeretetet éreztem és bűntudatom lett feléjük. Kértem Juliékat, hogy hozzanak az éjszakás nővércsapatnak ajándékot. A gyógyulás története nem ért itt véget, de az oxigénhiányos agy pszichózisa lassan megszűnt. A hallucinációk egy hét alatt szinte teljesen eltűntek és értelmet nyert minden részlet.

A zárójelentésből teljesen kimaradt ez a pszicho epizód. A gyógyszerezést is kihagyták. A lázlap fotója megvan. Kaptam Rivotrilt. Érteni vélem, miért maradt ki a lekötözés, a rivotril, stb. Egyszerűen ennek a csapatnak fogalma sincs, mit kezdjen ezzel a mellékhatással. Érzik, hogy valami nincs rendben, kihagyják a témát, de mégis legközelebb is ugyanígy fogják csinálni. Nem tudnak mást.

Ez műtéti mellékhatás, leírása olvasható a neten. A sebészet nem pszichoműhely. Ott kiabálás, harag, nyugtatás és lekötötözés van. Itt tartunk 2018-ban. De ahogy nézem a TV-t, az egészségügyben sokkal nagyobb a baj, mintsem egy lekötözés-téma.

***

Pár napja már felvetődött bennem, hogy az őszi balesetem és a januári aorta repedés között esetleg összefüggés lehet. Amikor pár napja Urai Klárinak (háziorvos-kardiológusom) elmeséltem a térténetemet, első kérdése volt, hogy nem történt-e az elmúlt fél évben valamilyen mellkast érintő mechanikus inzultus. Megemeltem-e magam, ütés, baleset, bármi ilyen. És ma beszéltem Oszvald Péterrel, (első feleségem papája, intenzív főorvos), akinek elmesélve a október 23-i erdei esésemet, és vállkiugrásomat, azt mondta, hogy lehet. Nem bizonyító erejű az igen, de lehet. Lehet, hogy ez a sziklára esés olyan erős behatást jelentett a felső testemnek, hogy megsérült az aorta. Ez az ér egy háromrétegű, vastag cső. Ha a belső réteg megsérül a másik két réteg hónapokig takarja a bajt. – Ha a baleset után elmentem volna röntgenre? – jutott eszembe. – Az semmit sem látott volna – válaszolta. – Csak később, talán decemberben... Akkor meg miért is mentem volna el, hiszen a vállam szépen gyógyult, semmilyen panaszom nem volt.

Tehát lehet, hogy az aorta két és fél hónap munka után, egy kis vérnyomásingadozás után bedobta a törölközőt. Péter azt mondta, elég egy 20 Hgmm ingadozás, 120-140 ugrás és az aorta az addigi folyamatot befejezi. Olyan ez, mint az őszi levél. Mikor esik le? Ki tudja. A sárgulás, az levél őszi elmúlása már jóval lehullása előtt elindul. A közvetlen lepottyanása egy pillanat műve, lehet egy fuvallat segítségével, vagy anélkül is. De hogy mikor? Ezt pontosan nem lehet megmondanni.

Érteni vélem a sztorit. Ha így volt, iszonyú pech és mázlisorozat. Pech az esés, mázli a megmenekülés.

2018.

Pelikán '24

 Na akkor folytassuk a blogot.

Annyit járunk színházba, hogy talán érdemes megosztani a látottakról kialakult gondolataimat. Márcsak azért is mert olvasva néhány előadás kritikáját sokszor eltérő a véleményem –, hátha jön visszajelzés az esetleges tévedéseimre.

Vigyázat, szubjektív élménymegosztás következik.

Tegnap a Radnóti Színházban jártunk és láttuk a Pelikánt. Strindberg-darab, 1907-ben íródott. Imádtam gyerekkoromban Bergman filmjeit, a svédek jó mélyre repülnek a lélek bugyraiba. Hátha még a problámákat kapcsolatokban jelenitik meg! Például a Jelenetek egy házasságból. Olvasom, hogy Bergman is rajongott Strindbergért. 

A Radnóti előterében egy monitoron a színház 10-20 oldalon előzetes tájékoztatást ad az előadásairól, jó elolvasni az élmény előtt. Informál, behelyez a milliőbe, szeretem és tisztelem az ilyen igényességet. Most is elolvastam egy 950 Forintos sajtos perec majszolása közben, és a szöveg fel is ébresztette a várakozásomat.

Függöny fel, a színen szinte semmi. Egy malacot formázó, talán plüssbevonatú hatalmas, mégis inkább csak egyszemélyes dívány, fura kiképzéssel, órmótlan malacpofával. És más semmi. A nő (Tóth Ildikó) sötét rózsaszín konzervatív, rajta mégis csinos ruhában néz. Sokáig csak néz. Aztán egy monológban sok mindent elmond, és mozdulataival, hanghordozásával jellemez.

Bennem itt keletkezett az első belső törés. A színésznő a rendezői értelmezést (Ördög Tamás), a szöveg által egyértelműen megfogalmazott információt többszörösen aláhúzva eljátssza. Olyan játékmóddal, amikor azt érzem, itt engem legalábbis színházbajáró analfabétának, vagy hivatásos félreértőnek tartanak. Szájbarágás a köbön. Azt gondolom nézve a nőt, hogy Tóth Ildikó ennél sokkal jobb színész, itt nem a színész játszik, hanem játszatják. Nem belőle jön, hanem kívülről kéretik.

Bár a sztoriban még semmi sem biztos, ez a játékmód mégis mindent tutivá tesz. Még nem tudjuk, hogy a szerető a szerető, de a színészi játék már egyértelműen jelzi, az a pasi bizony sokkal több, mint ami a családi helyének megfelelő lenne. Olyan játékmód ez, ami a bábszinházat juttatja eszembe. A vasorr az vasorr, senki ne gondolja egy csöppet sem jobbnak.

Nem sokkal később be is jön a férfi (Bányai Kelemen Barna), széttárja karját és egy órmótlan köszöntéssel odaszól a nőnek: a közönség fele felnevet. Engem ez megdöbbentett. Annyira egyértelműen exponált a férfi, az előzmény infó olyan fekete-fehérben tüntette fel, hogy a közönség egy része őszintén – szerintem kínjában – felkacagott egy olyan helyzetben, ahol a negatív energiák ölelkeztek össze.

Ha valami nem vicces, ez az volt. A haszonleső és az áldozatként tetszelgő morál insanity ölelkezése kacajt szült a nézőtéren. Ezt akarta a rendezés? Ha igen, ez egy másik világlátás, ha nem, akkor valami nem stimmelt a játékmóddal.

A férfi egyszer fizikailag is nekimegy a nőnek, akinek valóban áldozat lánya (Sodró Eliza) ezt csak nézi, szinte rezzenéstelenül le sem reagálja. A lány borderline felkacagó és egyidőben síró játéka bravúros, mégis idegenül jelezte a személyiség zavarát. A kacajok megrendezettnek, kérésalapúnak hatottak, sem mint a helyzet szülte kicsattanó fülsértő hangnak.

Az alkoholistává torzuló srác (Major Erik) játéka hitelesnek tűnt, bár ő is egyszer minden átmenet nélkül kezdett üvölteni, mert ott üvölteni kell. Értem én, neki a lázadó is ki volt osztva, miközben muszáj inni, mert józanul elviselhetetlen az élet.

Egyébként valamiért a fiú többször mondta, hogy részeg, de ennek játékbeli ábrázolását olyan következetességgel kerülték el, hogy a részegség szövegközléssé soványodott le. A járásban, a hanghordozásban, a mozdulatokban is tudatosan kerülték a részegség legapróbb megnyilvánulását, amivel bennem feszültség keletkezett. Főleg, miután a gonoszkodást, a hazugságokat ehhez képest sokszoros nagyítással jelenítették meg.

Nem ismertem a darabot. Az alapötlet nekem tetszett. Egy olyan szereplőre felépíteni egy családi helyzetet, aki nincs is a színen, akinek szelleme a történet során végig ott lebeg a szereplők felett, mindig tetszik. Az apa, a férj meghalt. Egy ponton előkerül egy levele. Aztán a gyerekek megtudnak szép sorban mindent. És az anya elindul a dramaturgiai pusztulása felé. A szerző nem kíméli meg.

Nem a darabbal volt a bajom, hanem a színészi eszközhasználattal. Valami olyan eszközrendszert üzemeltettek, ami nálam kiverte a biztit. Azt éreztem, szinte az első monológtól kezdve, hogy a rendező marionettfigurái mozognak ahelyett, hogy színészi kvalitásukkal (amit már máshol sokszorosan bizonyítottak) egy elég jól megírt történetet eljátszanának.

Solness '24

Na végre egy darab, ami tetszett, amit követni is tudtam, érteni véltem azt, amit mondani akart az írója. Mert jó régi, Ibsen, az előadás meg mai, újrafordítással, bazdmegekkel persze, meg videókkal, közönségbevonással, közeltérben nézve, négyoldali könzönségültetéssel. Egyszóval, minden olyannal, ami a mai színházi élmény infrastruktúrális kelléke. Emellett működött az eredeti koncepció is.

Majdnem teljesen. De csak majdnem.

Az Örkény Színház a magyar színjátszás egyik csúcsa. Szerencsére van még csúcs a Himalájában, nem csak az Everest, de azt állítom, hogy Mácsai nagyot alkotott. Személyisége olyan érték, amit ritkán kap egy évszázad színházba járó közönsége. Élveztem is, mert címszereplője volt a Solness építőmesterről írt drámának.

Gáspár Ildikó rendező nagyszerű érzékkel csípte fülön az anyagot – ahogy elmesélte egy hangfelvételen találkozott vele, mikor Ibsent kutatott –, hiszen a kiöregedő Solnness mester-utód viszonya hasonképp megjelenik a drámában, mint Mácsai-Polgár Csaba azóta lezajlott igazgatói pozíció átadása. Persze szerencsénkre egyáltalán nem úgy, ahogy Ibsen ezt felvezette a Solness-ben.

Kevés Solness bemutató volt eddig e hazában, nem igazán értem, miért. Talán féltek a színházak tőle? Nem könnyű anyag, a pszichoanalitikus térképalkotás mestermunkája. Solness személyiségének sokszálú kibontása, bemutatása három felvonásban. Solness a hűtlen, Solness a karrierista, Solness a marketing őstehetség, Solness az építészmérnök, Solness a pedofil, Solness az önmarcangoló. Ahogy Morenotól, a pszichodráma atyjától tanultam, a személyiség a szerepek összessége. Ibsen a legfontosabb Solness szereprészekre írt jelenetet, márha azokat mi tegnap láthattuk.

Nem ismerem sajnos a teljes, eredeti darabot, nem hallottam, nem is olvastam, de az a gyanúm, hogy ez az előadás erősen hozzányúlt az eredeti szöveghez. És nem csak stílusában tette maivá, hanem tempójába, az érzelmek megjelenésének időzítésébe is jelentősen belenyúlt.

Ez az egyetlen, ami néhol hiányérzetet okozott. Az hogy Solness egyedül összerogyik és önkritikusan, könnyekkel is küzdve magát okolja, nagyon szép és nemes ábrázolása egy ilyen elsőre tisztán negatív figura teljességének, de e jelentős pillanat előkészítése nekem hibádzott. Hogy elhigyjem a színésznek a könnyeket, hogy érezzem, hogy nem csak az arany színészkellék zsákból húzta elő a mozgását és könnyeit, hanem azok valóban belülről, a történetből és a figura személyiségéből fakadnak elő. Ez nem csak a színészen múlik ott és akkor, hanem a dramaturgiai előkészítettségen is. Ha megnézmém még egyszer – ami lehetetlen, annyira nincs jegy –, akkor tudnék még ilyet mondani.

Ha a három felvonás 120 perces egyfelvonásba tömörítésétől eltekintek, nekem nagyon tetszett az előadás, és a darab is. Mácsai kitűnő, elegáns, ha kell gyors, ha kell lassú, az öngúnyt most se hagyja ki, vetít korai filmeket magáról és jól odamond a fiatal Mácsainak. Gitározik könnyedén, a teljes nézőteret is átjátssza. Néhol vidámsággal, máskor megdöbbentéssel tölti fel a nézőit, könnyedén, professzionális szövegtudással vezeti a nézőtéri befogadást. Minden tud, színházi mesterként irigylésre méltóan szép példát mutat, hogyan lehet ma dolgozni, élni és életben maradni ezen a Magyarországon.

Kitűnő választás Szaplonczay Mária Hildére. Nagy tehetséget fedezett fel a színházi összszem. Bár ez az előadás – nekem úgy tűnik – kicsit eltolta a hangsúlyt a Hilde-történetre, ami egy zseniális alapötletből nő ki, és tisztán megmutatja, mi a véleménye Ibsennek Solnessről. Lehet, hogy ennél többet is, talán egy kicsit önmagáról is(?), de ebben nem vagyok biztos. Sajnos a többiek sokkal kevesebb szerephez jutnak, bár szinte végig jelen vannak. Kisebb dialógokkal találkoznak Solenessel, de például Ragnar (Polgár Csaba), az utódgeneráció megtestesítője több, mint egy órán át üli végig szótlanul Solness száguldozásait, és egy nézőtéri székből mereven figyeli a nagy elődöt. 

Ragnar Mamája (Pogány Judit), a Solnessnél eggyel idősebb generáció tagja, Solness jelenlegi asszisztense, aki a darab felütés jelenetében neki csattan Solnessnek, a jelenetet kétszer elmondva több szólást nem kap. Eltűnik a színről, beteg, meghal a darab terén kívül. Pedig ő is lényeges figura, maga is építész, akivel szemben Solness komoly szemétségeket követhetett el.

A háziorvos (Terhes Sándor) szép baritonja, nyugodt, bölcselő, szeretetteli ellensúlya kap egy jelenet, aztán beülve a nézőtérre a kibomló Solness tragédiát mintegy kívülről figyeli, rögzíti, talán az utókornak, fényképezőgépe vakuja a jellemző pillanatokban villan. Jó ötlet, tetszett. (Talán Ragnarnak is ki lehetett volna valami néma effektet találni.)

Ahogy az idegileg teljesen tönkrement feleségnek (Hámori Gabriella) a virágcsrép bizgerálása és a fejhallgató zenehallgatása jól jelezte a történeten való kívül rekedését, gyermekei elvesztésének tragédájájában való fuldoklását. Nagyon tetszett Aline élő-halott mattfehér sminkje.

Frida, Ragnar menyasszonya (Zsigmond Emőke) az életmű-hab a Solness-tortán. Solness ő rajta is keresztüllép, illetve kicsit beletapos, néha csipeget belőle, lenyalja ujját, aztán mással foglalkozik. Frida hiteles játékkal gurigurizik hatalmas fitness labdáján.

Az előadás első felében nem érzetem a dramaturgia hiányzó elemeit. A kibomló Solness történet szépen építkezett, az építőmester karaktere jó tempóval rajzolódott ki. Valahogy a darab kétharmadánál, vagy fele környékén, amikor már tudtuk ki ez a Solness, elengedett a dráma, el is kalandoztam néha. Az ismétlések miatt talán, a Hilde sztori hansúlyeltolodása miatt talán, egy kicsit belekerültem a nézői légüres űrbe, ahol  túl könnyeddé alakult az előadás, ami azért mégiscsak egy sor emberi halállal övezett dráma és végül is a halál zárta le ezt a történetet is.

Elgondolkodtató ez a szünetmentes színházcsinálás, márcsak a szegényedő büfések és a nézők esetleges telítettsége miatt is. Mindemellett nagyszerű élmény volt.

9/10